2015. dec 29.

Kisebbségek és történelmi régiók II. rész

írta: Kispál Richárd
Kisebbségek és történelmi régiók II. rész

Szlovákság, románság, németség Békés-megyében

A sorozat folytatásában a három vizsgált nemzetiség, a szlovák, a német és a román kisebbség története kerül bemutatásra.

nemzetisegek_1990_1.jpg

Békés-vármegye az újratelepítéstől fogva többnemzetiségű terület volt, ahol nem csak etnikai szinten volt vegyes a lakosság, de a betelepülő, többségi, magyarság is polarizált volt egyszerre vallás (katolikus, evangélikus, református családok is betelepültek), egyszerre pedig foglalkozás tekintetében (gondoljunk csak a jobbágyságra, de egy időszakban dunántúli kertészek is települtek a területre, valamint jöttek bányász, iparos, kézműves családok Észak-Magyarországról is). Érdekesség, hogy a kisebbségi közösségek esetében is differenciált képet adott a megye arculata. A betelepülő németek különböző fejedelemségekből érkeztek és sajátos mikroközösségeket teremtettek egy-egy településen (katolikusok és evangélikusok), ezzel szemben a szlovákság, nagyobb száma révén is képes volt egységesebb közösséget alkotni, ám a magyarsággal való intenzív kapcsolata miatt már ekkor jellemző volt rá a kétnyelvűség, a későbbi asszimiláció első lépcsőfoka (azonos katolikus és evangélikus vallás a magyarsággal, olykor közös istentisztelet).

nemzetisegek.jpg

A XIX. század végére a magyarosítás e megyét is erőteljesen elérte, főleg a vallás révén sikerült például a 60 %-ban tótok lakta Endrőd községét az istentisztelet nyelvén keresztül magyarrá tenni, amely folyamat ekkor megye szinten érvényesült (a szentandrási és békési tótok, valamint a gyulai németek is ezt a tendenciát mutatták[2]). A dualizmus konszolidálta, részben pedig „feloldotta” a megye nemzetiségi viszonyait: a gazdasági fejlődés mellett egy egyfajta lassú, ám tartós asszimiláció ment végbe a kisebbségi közösségeket illetően[3], amely a XX. században, a térség népei között megszilárduló ellentétek révén, felgyorsult. Az új határok révén így kellett a térség szerbjeinek és horvátjainak optálni, míg a román kisebbség elitjének döntő része elhagyta az országot. Az igazi törésvonalak a II. világháború alatt és közvetlenül utána jelentek meg, főleg a németség, illetve a szlovákság viszonylatában: ilyen volt a kollektív bűnösség, valamint a kitelepítés traumája, amely események erőteljesen rányomták bélyegüket a többség és a kisebbség relációra, hatást gyakorolva napjainkra is. Ma Békés-megyében az egykor tekintélyes létszámú közösségeknek csak töredéke él, alig 9 000 szlovák, 6 200 román, valamint 3 400 német őrzi ősei emlékét. A következőkben mindezek függvényében érdemes áttekinteni a három legjelentősebb nemzetiség történetét Békés-megyében.

I. Szlovákok

Békés-megye újranépesítésében nagy szerepet kaptak az Észak-magyarországi vármegyékből, mint Nógrád, Hont, Gömör, vagy Zólyom területéről érkező szlovák nemzetiségű jobbágyok. Ekkortájt a volt Királyi Magyarország viszonylag népes vidékei természetszerűen kezdtek el vándorolni az elnéptelenedett középső, frissen visszafoglalt területek felé, amelyek igaz gazdasági értelemben visszamaradottak voltak, ám jelentős népességeltartó erővel bírtak (mezőgazdaság, állattartás, erdészet, folyamokkal sűrűn átszőtt terület). Kezdetben a mai Felvidékről az Alföldre idénymunkások érkeztek, ekkor híresült el az „Alföldre járás” szóhasználata, minek értelmében a helyi jobbágyok a két tájegység kapcsolatán keresztül „lejöttek aratni”, így kerülvén el saját, Észak-magyarországi lakhelyükre jellemző éhínséget, élelmiszerhiányt. Később, a vármegye birtok, majd közigazgatási szinttű újraszervezését követően, a Békésben lévő munkaerőhiány már szervezett telepítést igényelt, amire az ország számos területéről jelentkeztek, így a birtok- és terményhiányban szenvedő szlovák jobbágyság egy jelentős része is.      

Tekintettel arra, hogy a török időket követően igen kaotikus helyzet uralkodott a Dél-Alföldön, így a mai megyébe először jellemzően „jobbágy-szökevények” érkeztek, akik elrejtőztek a földesurak és a kincstári összeírók elől. Emellett olyan szlovák idénymunkások voltak jelen, mint pásztorok, kaszások, szénagyűjtő zsellérek, béresek, akik kiegészítő jövedelemre tettek szert otthoni munkájuk mellett. A szervezett telepítés révén érkező szlovák tömegek sorsát 1717-től tudjuk nyomon követni, mikortól fellelhetőek már írásos dokumentumok, főleg a berendezkedő Habsburg hatalom, illetve a terület telepítési politikáját meghatározó Harruckern család révén. Az első szlovákok által benépesült település Békéscsaba volt[4], amely gyakorlatilag 1718-ig folyamatosan töltődött fel, első számú célállomását adva a telepítésnek. A szlovákok letelepülésének két útvonala volt: az egyik Nógrád, Pest, Heves-Külső-Szolnok-vármegyéken át vezetett, több éves megállással, részleges letelepedéssel, illetve létezett a Gömör, Borsod, Heves-Külső-Szolnok-vármegyei útvonal is, amely „vektorok” Békéscsabán összeértek.

Miután 1720 táján Békéscsaba megtelt, megkezdődött más települések, mint Mezőberény[5], valamint Szarvas[6] szlovákokkal történő benépesítése is (1722), továbbá Békésszentandrásra, Csabacsűdre, Szentetornyára, Ötvenablakra és Orosházára is érkeztek szlovákok, meghatározva a megye későbbi etnikai arculatát[7]. Érdemes megjegyezni, hogy a megyében jelen lévő szlovákság döntő része állattenyésztéssel foglalkozott, valamint jobbágyként tudott beilleszkedni a magyar birtokrendszerbe, mivel az általuk lakott települések is többnyire földműveléssel foglalkoztak (e létformára volt lehetőség), hovatovább a lakosság társadalmi-gazdasági hagyományai is ezt az életformát preferálták. Az 1711 és 1740 között lezajló elsődleges telepítéseket követően a megye szlovákságára (de a magyarságra is) jellemző volt a szűkebb környezetben történő, már kisebb mértékű, másodlagos telepítés, az úgy nevezett továbbvándorlás, minek következtében a békéscsabai szlovákok 1746-ban Tótkomlóst, 1747-ben Apatelket, illetve a szarvasi és békéscsabai szlovákok 1754-ben Nyíregyházát telepítették be.

A betelepüléseket, majd a széttelepülést követően 1773-ra a vármegye alig 45 ezer fős népességének közel egyharmada, mintegy 14 992 fő volt szlovák nemzetiségű, amely arány a magyar nemzetiség intenzívebb betelepülésével, valamint az asszimilációs tendenciák révén a későbbiekben romlott, ám mégis 1890-re majd 60 ezer fős szlovák közösség élt Békés-vármegyében (az ekkor már közel 200 ezer fős magyarság mellett)[8]. Ez a jelentős kisebbségi közösség számos esetben nyelvszigeteket képzett a „magyar tengerben”, távol élt anyanemzetétől, ám mégis a XX. század közepéig konstruktív együttműködés állt fent a térség népei között.

A XVIII-XIX. századi Felső-magyarországi szlovák nemzeti ébredéssel párhuzamban a helyi szlovák lakosság sajátos helyzetben volt, mivel a magyarsággal és más nemzetiségekkel való együttélése révén többnyelvűvé vált, később pedig identitása is kettőssé lett, azaz kevésbé tudta magáénak érezni a tömbszlovákság igényeit és érdekeit. Mindeközben a Kiegyezést követően a többségében jobbágy származású Békés-megyei szlovákság profitált a modernizációból, így az etnikai törésvonalak sem tudtak oly mértékben megerősödni helyi szinten, mint az országos szlovák-magyar viszonylatban[9]. 1867 és 1914 között Békés-vármegye dinamikusan fejlődött, az országban élen járt lakosságszám növekedés tekintetében is, amely pozitív tendenciák a nemzetiségek életmódján és mindennapjain is nyomot hagytak. A szlovák kultúra fejlődött, a kisebbségi oktatás biztosított volt, valamint a megyében számos szlovák nyelvű sajtótermék is megjelenhetett, annak ellenére, hogy a szlovákság aránya alig haladta meg a 20 %-ot.

Nagyarányú változást a közösség életében a trianoni békeszerződés okozott, amely nem csak, hogy átrajzolta az Alföld belső struktúráját, határokkal darabolva fel a szerves történelmi egységet, de a szlovák kisebbséget is elválasztotta az immáron független államban élő „anyanemzetétől”, részben magára hagyva az ekkor már kétnyelvű Dél-alföldi szlovákságot. 1920-at követően a szlovák nemzetiség vált a németség mögött a trianoni Magyarország második legnépesebb nemzetiségévé, ami a korszak kisebbség- és külpolitikáján belül egy sajátos konstrukciót alkotott. A Békés-megyei szlovákságot a földrajzi távolság miatt a csehszlovák nacionalizmus kevésbé érintette, emiatt már a két világháború között elterjedt körükben a hivatalos szinten a magyar nyelv használata, valamint a vegyes tannyelvű nemzetiségi iskolák révén a szlovákság fokozatosan kétnyelvűvé és magyar érzelművé, lojálissá vált. Mivel a szlovák etnikum vallását tekintve a magyarsághoz hasonlóan katolikus, vagy evangélikus volt, így az általuk lakott településeken sokszor az istentisztelet is magyarul zajlott, amely annyiban jelentett problémát, hogy a pap igaz liturgikus szinten mindent megtett a hívőiért, ugyanakkor a kisebbségi kultúra ápolásában oly jelentős szerepet betöltő egyház jelen esetben nem volt képes a szlovák identitást és tradíciókat erősíteni. Ez a probléma fordított előjellel egyébként a csehszlovákiai magyarság körében is jelen volt és van még ma is egyházkerületi szinten. A II. világháború időszakára a magyarországi szlovákság egyfajta zsaroló tényezővé vált a függetlenedett Szlovák Állam és a Magyar Állam viszonylatában, mivel a reciprocitás elvének megfelelően a szlovákiai magyarság annyi jogot élvezhetett, amennyit a magyarországi szlovákok számára biztosítottak, ez a magatartás pedig ellenséges viszonyhoz vezetett a két állam között. Helyi szinten ezen ellentétek kevésbé érvényesültek, jellemzően a Békés-megyei szlovákság és a magyarság között nem volt atrocitás, ám a térségben egymást váltó két totalitárius eszme igyekezte ezt a viszonyt erodálni, a két, együtt élő népet egymás ellen fordítani.

A II. világháborút követően Közép-Kelet-Európa szerte kedvezőtlen légkör uralkodott a kisebbségek számára, amely jellemző Magyarországot, szűkebb értelemben pedig a Dél-alföldi régió nemzetiségeit, így a szlovákságot, sem hagyta érintetlenül. Igen nagy probléma volt, hogy a magyarországi nemzetiségek is megoszlottak győztes (szlávok) és vesztes nemzetiségre (németek), ami a velük kapcsolatos intézkedésekben is megnyilvánult. A frissen megjelenő szovjet csapatok Battonyán már 1945. februárjában megalapították a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontját, a célból, hogy a szláv kisebbséghez tartozók „bástyaként” és szövetségesként funkcionáljanak a berendezkedő szovjet igazgatásnak, majd összekösse azokat a magyar szervekkel (tolmácsolás, segítség, cserébe pedig a kultúra ápolásának joga)[10]. 1945. decemberében a „Frontból” kivált egy Szlovák Szekció, amely a kisebbség érdekeit igyekezett képviselni.

A magyar kormány a világháborús vereséget követően a környező államok és a Szovjetunió által függési helyzetbe került, egyszerre kellett több érdeket érvényesítenie: védeni a határon túli magyarságot, de a környező államok igényeit is kielégíteni. Csehszlovákia 1945 és 1949 között a magyar kisebbséggel szemben rendkívül diszkriminatív gyakorlatot érvényesített, amely a Beneš-dekrétumokban[11] öltött testet. A csehszlovákiai magyarság helyzetének rendezése céljából a nagyhatalmak közbenjárásával a magyar kormány elérte, hogy ne kelljen az egész csehszlovákiai magyar közösségnek elhagynia szülőföldjét, ellenben egy olyan lakosságcsere egyezmény született, miszerint ahány szlovák a trianoni Magyarországon áttelepítésre jelentkezik, annyi magyarnak kell elhagynia Csehszlovákiát. Ez a lakosságcsere mind a felvidéki magyarság, mind pedig a „hazatelepülő” szlovákság számára negatívumokkal járt: a magyarság amellett, hogy elhagyta szülőföldjét, vagyonának nagy részét is hátrahagyta, míg a nagy részben Dél-alföldi szlovákság már kettős identitású volt, minek következtében a többségi szlovák államban nehezen találta helyét, emiatt később az áttelepítésre jelentkezők fokozatosan tagadták meg szülőföldjük elhagyását, vonták vissza áttelepülési kérelmüket, vagy legsúlyosabb esetben letagadták, hogy jelentkeztek volna. Ahogy már egy 1730-as összeírás is fogalmazott: „A magyarokkal való hosszabb együttélésből következően szláv anyanyelvükbe számtalan magyar szót és kifejezést vettek át, amelyekhez szlovák végződéseket és ragokat tettek, s amelyek az igazi Nyitra, Túróc, Liptó és Árva vármegyei szlovákok fülében, akiktől tulajdonképpen eredetileg a szarvasiakkal együtt mindannyian származnak, teljesen érthetetlennek kell lenniük."[12] A korszakra jellemző volt a rendkívül erőteljes propaganda, amely Békés-megyében, de más szlovák lakta településeken is sokakat tévesztett meg[13], ellenben a cél a homogén Csehszlovákia, illetve 1949 után a szocializmus „kisebbségpolitikai gyakorlatának” eredményeképp a homogén Magyarország volt, ami nem „igényelt” nemzetiségi népességet.

A csehszlovák-magyar lakosságcsere megkötését követően 1947. április 10. és 1948. december 21. között 23 000 szlovák származású[14], valamint nemzetiségű magyar állampolgár hagyta el a Délkelet-Alföldet, amely veszteség jelentősen átrajzolta Békés-megye nemzetiségi arculatát. Országos szinten 73 000 magyarországi szlovák települt át Csehszlovákiába, amely szám a korábbi közösség mintegy 40 %-át adta ki. Mindennek következtében az 1910-ben még közel 67 000 fős Békés-megyei szlovák közösség létszáma az asszimilációs tendenciákat és a világháborús veszteséget is figyelembe véve 1950-re 30-40 ezer főre csökkent (nem nemzetiségi önbevallás alapján). Így tűnt el Nagybánhegyes, Csanádalberti, vagy Ambrózfalva szlovák lakossága, de Szarvas és Békéscsaba is óriási veszteségeket szenvedett el a szlovák népessége áttelepítését követően, előbbi lakossága 2 ezer, utóbbi városé 6,5 ezer fővel csökkent[15]. 1949-re, az áttelepítsek végeztére a megyében közel 17 ezren vallották magukat szlovák nemzetiségűnek, amely a traumákat és a pusztítást követően viszonylag magas arány. Ugyanakkor szólni kell arról a tényről is, hogy a népszámlálások során sokan megtagadták nemzetiségük bevallását, mivel féltek az áttelepítésről, valamint az egyéb megtorlástól (a látencia közel 50 %-os volt a szlovák közösségben, míg a németek esetében a közösséghez tartozók csupán 20 %-a vallotta be identitását). Országos szinten hivatalosan a maga 25 ezer főjével a szlovákság lépett elő a „legnépesebb” magyarországi nemzetiséggé, amely adat a német nemzetiségűek identitásának megtagadása miatt nem a valóságot fedi le (közel 70 ezren lehettek), ám tükrözi a szlovák kisebbség korabeli „kedvezőbb” pozícióit.

 

Népszámlálás időpontja

Szlovák nemzetiség létszáma

 

 

1900

192 227

1910

165 317

1920

141 877

1930

104 786

1941

75 877

1949

25 988

1960

30 690

1970

21 176

1980

16 054

1990

12 745

 

A magyarországi szocializmus összességében minden nemzetiség számára negatív jelentéstartalommal bírt: igaz a kisebbségi kultúra és lét alkotmányos szinten támogatva volt, ugyanakkor a gyakorlatban a kisebbségi intézményrendszer és kultúra elsorvasztása történt, így a szlovák nemzetiség és identitás is családi, perszonális szintre „lett száműzve”. E folyamat következtében 1950-et követően egy minden korábbinál intenzívebb magyarosodás kezdődött meg a szlovák nemzetiségűek részéről, mivel a társadalomban is azon elv kezdett dominálni, hogy „jobb nem kitűnni”, tehát a kisebbségi lét egyfajta hátrányt jelent. Az előrehaladott magyarosodást és a nyelvcsere állapotát bizonyítja azon 1956-os szlovák nemzetiségi igény is, miszerint szűntessék meg a szlovák nyelven történő oktatást, mert a kisebbséghez tartozók nem értik a szlovák irodalmi nyelvet, mivel ők egy archaikusabb szlovákot beszélnek, emiatt viszont a szlovák gyermekek rosszabbul teljesítenek az iskolában és az életben hátránnyal indulnak. Ez a fajta racionalitás és élni akarás ahhoz vezetett, hogy a magyarországi nemzetiségek döntő része végleg kétnyelvűvé vált és a kisebbségi lét kizárólag családi, esetleg kulturális szinten maradt csak meg. Az 1970-es évektől egyfajta fellendülés volt tapasztalható a nemzetiségek önszerveződésének és az állam által képviselt politika tekintetében, amelyet egy „visszalépés” váltott és az államhatalom a kisebbségi létet kirakatintézményekben vélte a leginkább irányíthatónak és kezelhetőnek tartani. Eme „negatív kisebbségpolitikai elvek” ellenére a rendszerváltás időszakában még 70-80 ezer fősre volt tehető a magyarországi szlovák közösség létszáma, igaz annak döntő része már magát nem nemzetiséginek vallotta, a nyelvet sem feltétlen beszélte, csak a hagyományokat, valamint a rokoni kapcsolatokat őrizte.

A rendszerváltást követően a magyarországi nemzetiségek számára új lehetőségek nyíltak meg, lehetővé vált a személyelvű, perszonális autonómia gyakorlása, valamint létrehozták az úgy nevezett nemzetiségi önkormányzatokat a kisebbségi önszerveződés biztosítása céljából (átmenetet képezve az egyéni és a területi autonómia között). 1994-ben összesen 49 szlovák nemzetiségi önkormányzat alakult, de emellett a kisebbségi oktatás (például szlovák iskola Szarvason) és a kultúra is fellendült. További felívelésre enged következtetni a magukat nemzetiséginek vallók létszámának növekedése is: míg 1990-ben 12 745 személy vallotta magát szlovák anyanyelvűnek és 10 459 nemzetiségűnek is, addig a nemzetiségi adat 2001-ben már 17 692 főt tett ki, míg a legutóbbi összeírás alkalmával a magyarországi szlovákság létszáma 35 208 fő volt[17]. A pozitív változásokhoz sorolható, hogy a szlovák kisebbség az elmúlt 25 évben egy igen fejlett és szétterjedt civil intézményrendszert hozott létre a kisebbség érdekeinek képviseletére, támogatására, jövőjének megalapozására[18].

II. Németek   

A Kárpát-medencei németség több hullámban és időszakban érkezett a történelmi Magyarország területére, így egy igen sokszínű (vallás, származás és társadalmi berendezkedés tekintetében), ám viszonylag nagy létszámú kisebbséget alkotott az országban (1910-ben létszámuk 1,9 millió fő volt). A vizsgált területre, akárcsak a többi nemzetiség (a magyarság, a szlovákság, vagy a románság), a németség is a XVIII. század elején érkezett, közvetlenül a török hódoltság megszűnése és a vármegye újraszervezését követően, ám ezen közösség létszáma országos aránya ellenére nem volt kimagasló helyi szinten. 1773-ban, az egyik első hivatalos összeírás alkalmával, mindössze 2 966, magát német nemzetiségűnek valló személy élt a területen, amely a többi nemzetiséggel szemben a XIX. század derekára nem nőtt jelentősen, 1837-ben is csak 3 000 német élt Békés-vármegyében. Fontos a közösség bemutatásánál rögtön megállapítani, hogy a Békés-megyei németség sorsa az elmúlt évszázadokban jelentősen összeforrott az országos közösség helyzetével, az abban bekövetkezett változásokkal (integráció, majd asszimiláció, 1945-öt követően pedig kitelepítés).

A németség betelepítésében nagy szerepe volt Harruckern János Györgynek, aki az 1720-as évek elején a betelepülés ösztönzésére a Német-Római Császárság déli területein, valamint a Habsburg Birodalom egyes tartományaiban felhívást tett közzé a német parasztoknak a területre vonzása céljából. Harruckern azért e társadalmi csoportot kívánta megnyerni, mivel a hagyományos öröklési rend révén a német parasztcsaládokban az elsőszülött fiút kizárólagos vagyoni előnyök illették meg, emiatt sokan nincstelenekké váltak és számukra az új terület saját gazdaság kialakításának a lehetőségét jelentette. Az első betelepülési hullám 1723 és 1725 között zajlott, a túlnépesedett Frankföld, Würzburg, valamint Zellingen, Unterlenach, Erlaubrunn és Thüngersheim településeiről Gyula környékére, a betelepülök pedig földesúri, illetve adózási kedvezményekben részesültek. 1730-ban Gyulán 141 német család élt, szinte kizárólagosan katolikus vallást gyakorolva. Az 1738-as pestisjárvány miatt 1743 és 1744 között egy újabb telepítési hullám indult meg, amelyről igaz pontos adat nem áll rendelkezésünkre, ám 1746-ban Németgyulán mintegy 175 adófizető családot jegyeztek fel, akik nagy része német származású volt (mintegy 70 %-uk)[19].

a01.jpg

Gyula benépesítésével egy időben német telepesek jelentek meg Elek községben is, előbb 1724-ben, majd a pestisjárványt követően 1744-ben. 1735-ben 55 család lakta a települést, majd a második telepítés során újabb 60 család érkezett a területre, erősítve a német elem jelenlétét, egy helyi, egységes etnikai tömböt képezve (mind vallás, mind a kibocsátó terület tekintetében)[20]. Elekből később az 1840-es években 80 német család átköltözésével jött létre Almáskamarás, amely az 1940-es évekig hordozta többségében német jellegét. Az eleki németség pedig a II. világháború végéig, a közösség Ukrajnába deportálásáig, valamint a megszállt Németországba való áttelepítéséig, integráns része volt a településnek.

Elek és Gyula mellett a németség betelepülési irányvonala még Mezőberényt érintette, amely azért volt más, mint a két korábbi telepítési eset, mert a németek mellett a településre egyszerre magyarok és szlovákok is érkeztek, így egy vegyes etnikumú lakosságot alkottak. Mezőberény németsége több területről és régióból települt be: érkeztek a Baranya és Tolna-megye alkotta úgy nevezett Schwäbische Turkei területéről, de Württembergből, Svábföldről, a Saar-vidékről, Hessenből, illetve Vesztfáliából is. A városban mellesleg a három nemzetiség mintaszerűen élt, önálló városnegyedeket alkottak, amelyek a centrumban, a főtéren értek össze, hovatovább mindhárom közösség rendelkezett saját templommal és oktatási intézménnyel.

Végül a negyedik jelentős német közösség Gyomán telepedett meg, amikor 1830-ban mintegy 30 lutheránus családot költöztettek a településre. E közösség ugyancsak egy kompakt tömbben élt a városban és gyarapodott 1900-ig, amikor a németség száma elérte a 733 főt. A megyében éltek még szórványban németek Orosházán, Mezőhegyesen és Békéscsabán is.

A németség létszáma a XIX. században lassú növekedést mutatott, ami egyszerre volt betudható a gazdasági biztonságnak, illetve a megye folyamatos fejlődésének. Ugyanakkor a lutheránus, evangélikus németekre, akárcsak a szlovákokra jellemző volt, hogy kulturális okokból csak egy gyermeket vállaltak, míg a magyarság népszaporulata ekkor jóval magasabb volt. 1837-ben a megyében 3 000 német élt, tíz évvel később 4 109 fő, 1852-ben 5 339 fő, míg 1890-ben 6 110 fő.

A betelepülő németség a magyarsággal és a románsággal (valamint a szlovák nemzetiséggel is) jó kapcsolatot ápolt, munkakultúrája, illetve precizitása a térségben a javára vált, így a polgárosodásban is élen járt. Mivel több esetben a németség a többségi magyarsággal szemben eltérő vallást gyakorolt, így az egyházi autonómia kialakítása kiemelkedő szerepet töltött be törekvéseik tekintetében, illetve már a XX. század hajnalán elérte a közösség, hogy az önkormányzatokban létszámuknak megfelelően német nemzetiségűek is jelen legyenek. Ezt a beilleszkedést segítette a közösség magas iskolázottsága és magyar nyelvtudása, amely egyben az asszimiláció felerősödését is jelentette 1920 után. Kiváló példája az elmagyarosodásnak Gyula esete, ahol 1880-ban még 2 218 fő, 1910-ben 1 581 fő, míg 1920-ban már csak 732 fő vallotta magát német nemzetiségűnek.

1920-ban a trianoni Magyarország legnépesebb kisebbségét a németség adta, a maga 550 000 fős létszámával, amely arány és társadalmi tőke országos szinten egy erőteljes érdekérvényesítő potenciált eredményezett a kisebbség számára (főképp az anyaország intenzív gazdasági és politikai támogatásával a háttérben). A német kisebbségi kultúra a két világháború közötti időszak magyar kisebbségpolitikájának a fókuszába került, mind a kisebbségi oktatás, mind pedig az intézményrendszer fejlett volt. Fontos továbbá szólni azon német kettős identitásról, amely Békés-vármegyében és az ország azon területein volt jellemző, ahol a németség „szórvány-szerűen”, kisebb létszámban, a többségi társadalommal elkeveredve volt jelen. Ezen identitás lényege, hogy a német kisebbséghez tartozók a többségi társadalom műveltségi fokával azonos szinten álltak, emiatt részt tudtak venni az állami életben, a közigazgatásban, hovatovább a magyar és a német nyelvet is egyaránt beszélték. Az 1920 és 1945 közötti időszakban annak ellenére, hogy a ’30-as évektől fokozatosan erősödött a hitleri Németország nyomása a magyar kormányzatra, illetve a magyarországi németségre, a közösség létszáma csökkenésnek indult, ami betudható az asszimilációnak, főleg az olyan területeken, ahol intenzív kapcsolat ált fent a magyarság és a németség között. A II. világháború mind az országot, mind pedig a területén élő nemzetiségeket egy kényszerpályára állította, így a német kisebbség a német birodalmi katonai sikerek időszakában kedvezőbb elbírálás alá esett Békés-vármegyében is, ám a háborús vereséget követően „vesztes kisebbségként” kezelték.

A II. világháborút követően Európa szerte a németség kollektív bűnössé vált, amely büntetés a Békés-megyei németeket sem hagyta érintetlenül, főleg azért sem, mert e megyében jelentek meg elsőként a szovjet csapatok és kezdték meg a malenkij robotra történő elhurcolást (lásd. gyomai németség). A kényszermunka már 1945 januárjában megkezdődött és 1949-ig tartott, több, mint 3 000 embert érintett[21], a kisebbség aktív, fiatalabb generációt beleértve, nemre való tekintet nélkül, amiből az elhurcoltak közel fele nem tért vissza[22]. A malenkij robot mellett a Békés-megyei németséget a kitelepítések is sújtották, így a mezőberényi, az eleki és az almáskamarási német közösséget szinte felszámolták, azonban a gyulai közösséget érintetlenül hagyták. A megye településeinek viszonylatában Mezőberényből 926, Elekről 3 492, Almáskamarásról 1339, Nagykamarásról 21, Megyesegyházáról 24, Megyesbodzásról 36, Pusztaottlakáról pedig 13 személy távozott kényszerítés következtében. A XX. század első felében a megyében a német közösség létszáma stagnált, 6 000 fő körül mozgott, míg az 1940-1949 közötti időszakban az idegen hatalmak jelenlétének hatására drasztikusan csökkent. Összességében a II. világháborút követően a Békés-megyei német közösség létszáma megfeleződött és egy kedvezőtlen demográfiai fordulat is beállt a háború okozta pusztítás miatt a kisebbség életében. A kollektív bűnösség billogja miatt pedig a szocializmus évtizedeiben a német identitás háttérbe szorult.

A szocializmus alatt a német kisebbség létszáma stagnált[23], igaz a nemzetiségi önbevallást kevesen vállalták fel, a közösség jogai korlátozás alá kerültek, majd egy erősen irányított intézményrendszerbe lett kényszerítve a német kisebbségi lét.

12_28_1.jpg

Váltást, akárcsak a szlovákság és a románság esetében, a rendszerváltás hozott, mikortól újfent elismertté váltak hivatalos szinten is a nemzetiségek, valamint a korábbi „kirakatintézmények” helyén tényleges kisebbségi önszerveződés alakulhatott ki. Egy igen fontos lépcsőfok volt 1994, amikor a megyében öt német érdekeltségű nemzetiségi önkormányzat alakult, Gyulán, Eleken, Almáskamaráson, Mezőberényben, illetve Orosházán. 1990-re már körvonalazódott, hogy a megyében közel 3 000-3 500, magát német nemzetiségűnek valló személy élt, ám a német nyelvet családi körökben beszélők száma jóval magasabb létszámot feltételezett. A legfrissebb 2011-es népszámlálás szerint ma Békés-megyében 3 300 német nemzetiségű személy él.

III. Románok

A régió és Békés-vármegye újranépesítésénél a XVIII. században a románság óriási szerepet játszott. Igaz a szűk vármegye területére nem érkeztek oly nagy számban román telepesek, ám a környező megyékben jelentősen átalakították az ország ezen részének etnikai arculatát, ami később határképző tényezővé is vált.

A megyében az első telepítések az 1730-as években zajlottak, amikor a Harruckern-telepítési politika értelmében mesterségesen kívánták növelni a lakosság, egyben pedig a munkaerő létszámát Békésben. 1773-ban az első összeírás alkalmával 1 860 románt számoltak össze a megyében, amely létszám dinamikusan növekedett 1837-ig, amikor majd elérte a 10 ezer főt, az akkori Békés-vármegye lakosságának közel 7 %-át. A románság letelepedése a vármegye keleti határánál volt jelentősebb, számottevő román közösség él(t) Méhkeréken, Battonyán, Eleken, Gyulán, Kétegyházán, Lökösházán és Pusztaottlakán.

 

Év

Népesség

Arány az össznépességen belül

1880

2 403 041

17,5 %

1890

2 589 066

17,1 %

1900

2 789 559

16,6 %

1910

2 948 186

16,1 %

1920

23 695

0,3 %

1930

16 221

0,2 %

1941

14 142

0,2 %

1949

14 713

0,2 %

1960

15 787

0,2 %

1970

12 624

0,1 %

1980

10 141

0,1 %

1990

10 740

0,1 %

2001

7 955

0,1 %

2011

35 641

0,4 %

 

A Békés-megyei románság életére nagy befolyással voltak az országos folyamatok. A XVIII-XIX. században a történelmi Magyarországon a maga 2,5-3 millió fős létszámával (16-17 %) a román volt a legjelentősebb nemzetiség, ami a kisebbség politikáját, gazdasági-társadalmi befolyását és identitását alapjaiban határozta meg. Érdekesség, hogy a partiumi, valamint az alföldi románság identitás tekintetében más jellemzőkkel bírt: a magyarsággal és a térségben élő népekkel szorosabb kapcsolatot ápolt, mint a „tömbrománság”, emiatt az elszakadás is kevésbé határozta meg céljaikat, ami 1920 után egy részben ellentmondásos helyzetet teremtett a trianoni Magyarország területén maradt román közösség és az anyaországi, továbbá a magyar politikával való viszonyt illetően.

A Békés-megyei román közösség a XIX. században az 1837-es, közel 10 ezer fős létszámbeli „csúcspontját” követően lassú „apadásnak indult”, amely folyamat következtethető volt az alacsony létszámból és demográfiai mutatókból, valamint a többségi társadalommal való kapcsolattal együtt járó asszimilációból. Emellett a korszakra jellemző volt a nagyarányú gazdasági migráció, ami főleg a többségében jobbágy státuszban lévő román nemzetiség számára volt alternatíva. Így 1847-ben a 10 évvel korábbi adatokhoz viszonyítva már 900 fős veszteséget szenvedett el a helyi román kisebbség (8618 fő), míg 1852-re létszáma 8028 főre csökkent. A lassú tendencia a dualizmus évtizedeit végigkísérte, így 1890-re a Békés-megyei románság létszáma 6019 főre csökkent, ami az 50 évvel korábbi adatokhoz viszonyítva 40 %-os veszteséget mutat, miközben a többi nemzetiség ebben az intervallumban gyarapodott.

A trianoni békeszerződést követően 1920-ban a románság egy új helyzetben találta magát, a korábban 3 milliós kisebbségből Magyarország területén maradt mintegy 30-35 000 fő, akik igaz élvezték az anyaország támogatását, ám a területi elcsatolások által elmérgesedett magyar-román viszony az ő helyzetükön is éreztette hatását. A reciprocitás elvének megfelelően a magyar kisebbségpolitika a „minimális” kisebbségi jogokat - mint az oktatás feltételeinek biztosítása, a kultúra támogatása – megadta a magyarországi románoknak, ám a két világháború között idegenként kezelte őket, kételkedve lojalitásukban, figyelmen kívül hagyva identitás béli sajátosságait a közösségnek. A kisebbség önszervező képessége is „csorbult” 1920-at követően, mivel értelmiségének nagy része „elhagyta” Magyarországot (például a tanári réteg, ebből fakadóan magyar nyelven kellett a román diákoknak tanulnia), emiatt kizárólag szakrális szinten maradhatott fent kultúrája, de közvetetten az oktatásban és a kisebbségi nyelvben is hátrányokat szenvedett el a kisebbség, megkezdődött annak archaizálódása, ami növelte az asszimilációs tendenciákat.

A Békés-megyei románság volt az egyetlen nemzetiség a megyében, aki nem sínylette meg oly mértékben a II. világháború és az azt követő elhurcolások és lakosságcsere traumáit, mint a szlovákság vagy a németség. A békési románságnak, mivel a román határ mentén élt, így lehetősége volt a szocializmus évtizedeiben is tartani a kapcsolatot az anyaországgal. Ugyanakkor ezen időben a román állam egyfajta nyomást is gyakorolt Magyarországra, saját kisebbségének többletjogok kieszközölésére, cserébe pedig a romániai magyarság helyzetének viszonylagos stabilan tartását garantálta. Emiatt 1949 és 1990 között a magyarországi román közösség (és a Békés-megyei románság) esetében nem volt tapasztalható oly drasztikus létszámcsökkenés, mint más nemzetiségeknél (14 713 főről 10 710 főre csökkent). Igaz statisztikailag a közösség nem szenvedett el jelentősebb veszteségeket, ám a szocializmusban a kisebbségi oktatás és az intézményrendszer továbbra is fejletlen maradt. A román nemzetiségi szülők kizárólag az anyanyelv oktatását igényelték a nemzetiségi iskolákban, a többi tantárgy már magyarul került megtartásra, segítve így a román fiatalok elhelyezkedését és integrálódását a munkaerőpiacon, ugyanakkor erősítve a kétnyelvűséget, majd kettős identitást, végül pedig a kisebbségi tudat háttérbe szorulását. Ma a magyarországi románok jelentős része már csak „szimbolikusan” vallja magát románnak.

A rendszerváltás és a kétezres években felerősödő integrációs folyamatok nem csak a magyar és a román politika viszonyában hoztak javulást, hanem a magyarországi román közösség helyzetét illetően is. A pozitív tendencia tapasztalható a kisebbségi önkormányzatok alapítási aktivitásának fokozódásában is: 1994-ben még csak 10 román nemzetiségi intézmény alakult, 1998-ban már 34, 2002-ben pedig már 44 településen választottak román nemzetiségi önkormányzatot. Békés-megye esetében ma Méhkerék, Gyula és Kétegyháza[25] rendelkezik a legnagyobb támogatottsággal bíró román kisebbségi önkormányzattal országos szinten. Gyula továbbá központja a kisebbségi intézményrendszernek, mivel e településen van a székhelye a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának, valamint itt található a Román Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium is (Nicolae Bălcescu Líceum). Ma országosan 14 településen van lehetőség a román kisebbséghez tartozóknak anyanyelvükön tanulniuk (óvodai és általános iskolai szinten), ami mintegy 1500 gyermeket érint. A 2011-es népszámlálás területi adatai szerint ma Békés-megyében 6 240 fő él, aki román nemzetiségűnek vallotta magát, ami az országos közösség 25-30 %-át jelenti és arányának megfelelően kisebbségi léte biztosított.

 

A megye kisebbségeinek történeti elemzésének zárásául érdemes egy, a román nemzetiséghez kapcsolódó, idézetet csatolni, amely a kisebbség-többség megyei szinttű viszonyát kiválóan bemutatja. Visarion Tuderici, román görögkeleti szerzetespap szerint: „Itt egy szívélyes román kisebbség él, helyenként eléggé asszimilálódott olyan értelemben, hogy noha tagjai tisztában vannak származásukkal, és büszkék arra, hogy felmenőik is románok voltak, előfordul, hogy a közösségen belül, otthoni környezetben sem nagyon beszélnek már románul. Ezzel együtt a magyarországi román kisebbség számára fontos a kulturális identitása, nem mások vagy a többség ellenében határozza meg saját magát, nem valaki rovására akarja megőrizni saját identitását. Ugyanakkor rengeteg a vegyes házasság, az ezekből származó gyerekek közül sokan más városokba vagy Budapestre költöztek, és ott alkalmazkodniuk kell a helyi viszonyokhoz, ezért sem Gyulán, sem máshol Magyarországon nem volt soha konfliktus vagy jelentős ellentét a román közösség és a többségi magyarság között. (…) Viszont… A magyarországi román közösségnek létezik identitástudata, a román állam támogatja a magyarországi román közösséget, segíti abban, hogy nemzeti identitástudatában elmélyülhessen, érvényesíthesse és gyarapíthassa azt.”[26]

Kispál Richárd

a Nemzeti Tehetség Program ösztöndíjasa

ntp.png

 

A sorozat záró megjelenésében a korabeli kisebbségi sajtó kerül elemzésre, valamint egy összefoglaló is megjelenik a többségi magyarság és a területen élő nemzetiségek viszonyáról.

 

[1] Dr. Karácsonyi János: 298.o.

[2] Dr. Karácsonyi János: 297.o.

[3] Az asszimiláció nem volt mindig önkéntes, gyakran a többségi lakosság, a társadalom külső nyomásának az eredménye. A régióban az asszimiláció véghezvitelére szerveződött intézmény volt a Dél-magyarországi Magyar Közművelődési egyesület, amely 1904-ben alakult.

[4] Szlovákok Békés-megyében. 1718-1900. Közli: J.Pr. Bella

[5] „Ez a terület, amit nemrég, azaz két éve népesített be az igen tekintetes földesúr, és amit három évre ruházott fel mentességgel a tekintetes megye és az igen tekintetes úr, a megyei jegyzék szerint mentesült a közös terhektől. Azonban a kegyes királyi felség rendelete értelmében azokat mégis új feladataink közé kellett sorolni és feljegyezni. E terület lakói pedig egyrészt a szláv, másrészt a német frank nemzetből származtak, az előbbiből huszonnyolc telepes, az utóbbiból tizennyolc telepes, akik mindezidáig a földesúr költségein és kenyerén éltek nyomorúságos körülmények között." 1730-as Békés megyei összeírás. (Gombos János)

[6] „Az evangélikus-lutheránus szlovákok tulajdonképpen olyan kolóniát alkotnak, amely a túlnépesedett szomszédos, 4 órányi nyugatra fekvő Szarvasról költözött ide, és részben természetes szaporulat, részben pedig később az északi szlovák vármegyékből leköltöző új telepesek révén gyarapodtak. Ezért szlovák nyelvjárásuk is csak kissé tér el a születési helyükétől. A magyarokkal való hosszabb együttélésből következően szláv anyanyelvükbe számtalan magyar szót és kifejezést vettek át, amelyekhez szlovák végződéseket és ragokat tettek, s amelyek az igazi Nyitra, Túróc, Liptó és Árva vármegyei szlovákok fülében, akiktől tulajdonképpen eredetileg a szarvasiakkal együtt mindannyian származnak, teljesen érthetetlennek kell lenniük." 1730-as Békés megyei összeírás. (Gombos János)

[7] Gombos János: Szlovákok a Dél-Alföldön (a 17. század végétől a 18. század végéig). Forrásválogatás, Békéscsaba, 2008.

[8] Dr. Karácsonyi János: 298.o.

[9] Bevezetés a magyarországi nemzetiségi közösségek társadalomtörténetébe. Szerkesztette: Kállai Ernő.

Bindorffer Györgyi - Dóczé Nikolett - Kállai Ernő: A magyarországi nemzetiségi közösségek történelme és jelene. Szlovákok.

[10] A szláv nemzetiségűek ezen magatartását később a Magyar Kommunista Párt több esetben megtorolta, a nemzetiségüket nyíltan bevallókat meghurcolta, széttelepítette, amikor már nem volt szükség a közbenjárásukra.

[11] Az úgy nevezett Beneš-dekrétumok a visszarendeződő csehszlovák hatalom által 1945. április 4-én elfogadott kassai kormányprogram német- és magyarellenes intézkedéseiként terjedtek el a köztudatban. Ilyen volt a magántulajdon elkobzása, a kollektív bűnösség kimondása, az állampolgári jogok korlátozása etc.

[12] Gombos János: Szlovákok a Dél-Alföldön (a 17. század végétől a 18. század végéig). Forrásválogatás, Békéscsaba, 2008.

[13] A helyi szlovákság és magyarság együttélésének erejét mutatja, hogy miután a magyarországi szlovákok a Felvidékre lettek telepítve, nem az ottani szlovákokkal, hanem a kisebbségi magyarokkal keresték a kapcsolatot. További fontos tényező, hogy a Békés-megyei szlovákok a szlovák nyelvnek egy archaikusabb változatát beszéltek, amely így a beilleszkedés terén a modern Csehszlovákiában nehézséget jelentett számukra, illetve az oktatás terén is hátrányból indultak.

[14] Kugler János – A csehszlovák-magyar lakosságcsere lebonyolítása Békés és Csanád megyében. Régió – Kisebbség, politika, társadalom, 1996., 7. évfolyam, 4. szám.

[15] Kugler János – A csehszlovák-magyar lakosságcsere népességföldrajzi vonatkozásai a dél-alföldi régióban. Forrás: Pro Minoritate, 1997.

[16] A fenti adatok a tendenciát hivatottak bemutatni, egyes források között viszont jelentős eltérés tapasztalható az adott kisebbségek létszámát illetően. Az alábbi táblázat a népszámláláson magukat szlovák nemzetiségűnek vallók adatait mutatja. Az 1941-es adat nem veszi figyelembe az I. bécsi döntés révén Magyarországhoz visszakerült „déli sáv” közel 100 000 szlovák nemzetiségű lakosát.

[17] 2011. évi népszámlálás. Nemzetiségi adatok. Forrás: Központi Statisztikai Hivatal. 140.o.

[18] Bevezetés a magyarországi nemzetiségi közösségek társadalomtörténetébe. Szerkesztette: Kállai Ernő. Szlovákok. Forrás: kisebbsegtudomany.ektf.hu (http://kisebbsegtudomany.ektf.hu/tananyag/211_szlovkok.html)

[19] Szabó Ferenc: Németek Gyulán és vidékén. Forrás: gyula-germ.blogspot.hu (http://gyula-germ.blogspot.hu/2012/11/szabo-ferenc-nemetek-gyulan-es-videken.html)

[20] Eleken 1890-ben 93 % volt a németek aránya, míg 1920-ban 68 %. A II. világháborút követően a helyi németséget kitelepítették, ma alig 4,5-5 % a német lakosság aránya.

[21] Gyuláról 1500-1600 embert vittek el Ukrajna felé, míg Elekről 1903 embert deportáltak. Forrás: A németek kényszermunkára hurcolásának évfordulója. (http://www.bekesmegye.com/bekes-megye-hirek/a-nemetek-kenyszermunkara-hurcolasanak-evfordulojan-bekes-megye-tortenelem)

[22] Kollárné Hegedűs Vanda: Mezőberényi német származásúak jóvátételi munkán a Szovjetunióban 1945-1947 között. Forrás: sulinet.hu (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/malenkij_robot/pages/008_Mezoberenyi_nemet.htm)

[23] A kitelepítések ellenére sokan az elhurcoltak közül az ’50-es évek végére visszaszöktek korábbi otthonukba és kezdték itt újra életüket. Vélhetőleg ezen magatartás miatt nem számolódott fel a teljes Békés-megyei német közösség.

[24] Dr. Petrusán György, Martyin Emília, Kozma Mihály: A magyarországi románok.

[25] Továbbá Kétegyházán található a Román Tájház is, amely egy román nemzetiségi életmód-történeti múzeum.

[26] Kertész Melinda: Nem érzik tehernek a kisebbségi létet a gyulai románok. Forrás: transindex.ro (http://vilag.transindex.ro/?cikk=25306)

Szólj hozzá

magyar románok németek szlovákok kisebbségek XXI. század I. világháború kisebbségpolitika Kárpát-medence Békés-megye történelmi együttélés