2015. aug 20.

A romániai németek nyomában (III. rész)

írta: Kispál Richárd
A romániai németek nyomában (III. rész)

Németek a kisebbségi magyar sajtótükör fényében

A sorozat befejező, III. részében, a romániai németek a korabeli kisebbségi magyar sajtó hasábjain keresztül kerülnek bemutatásra, gazdagítva így a szakirodalom másodelemzését. Végül egy konklúzió megfogalmazásának az igénye is felmerül a bejegyzés záró szakaszában.

Ízelítőül: „Hadd mondják el helyettünk is a szászok, hogy a fajelmélet hazai ábrándjának hajszolása olyan állampolitikai hiba volna, amely föltétlenül aláaknázza s kétessé teszi Románia történelmének a világháború kimenetelével elindult és most kifejlődőben lévő fénykorát.”

aerial-view-of-sibiu-old-town-in-transylvania-romania-lutheran-cathedral-tower-and-small-square-piata-mica-1600x1066.jpg

 

I. A romániai magyar sajtóorgánumok "német-képe"

A romániai németség két világháború közötti helyzetének elemzését érdemes a Hitel[1] című társadalomtudományi lappal kezdeni. A lap 1935 és 1944 között jelent meg, célja volt egy fiatal, új szemléletű értelmiségi réteg kinevelése, illetve a szerkesztőség a regionális honi feladatvállalást szorgalmazta. A tudományos igényű lap támogatta a magyar-román és a magyar-szász művelődési és kulturális kapcsolatok ápolását, amely miatt releváns vizsgálata (az elemzés során emiatt két könyvnek a recenziója is bevonásra került).

1942-ben, a háború német, magyar szempontjából még sikeres szakaszában, egy szász író, Zillich Heinrich[2], a következőképp értékelte a magyar-német együttélést, amely az elemzés origójául is szolgál (Entz Géza átiratában, kiegészítéseivel). „A kiegyezés utáni idők erős megpróbáltatásai ellenére is bevallja szerzőnk, hogy a századforduló táján a magyarok és szászok közötti viszony feltűnően megjavult. A világháború közös küzdelmei után azonban nagyot fordult a kocka. A szászok az 1918 december 1-i gyulafehérvári gyűlés román határozataiban bízva és az alapos változás felismerésében, kinyilvánították Romániához való csatlakozásukat. A nyugati eszme és európai öntudat századokon át tántoríthatatlan bajnokai a kényszerítő körülmények hatása alatt így illeszkedtek bele önszántukból a keleti ortodoxia által elég kétségesen biztosított állami keretek közé. (…) A román és magyar viszonyok közti különbséget azonban maguk a szászok is érezték. (…) Most tehát Erdély egy olyan fiatal államhoz tartozott, melyből hiányoztak azok az alkotásra képesítő hagyományok, melyek Magyarországot is formálták. Fájdalmasan érezték a szászok a keleti uralkodási módot azoknak a hivatalnokoknak a viselkedésében, akik rövidesen megjelentek körükben. Gyakran hiányos képzettségük és tudásuk következtében, ingadozó jogi szemléletük és megvesztegethető hivatalvezetésük folytán a jólberendezett életbe az a balkáni szellem tört be újkori enyhített formában, amely a török időkben már egyszer körülvette Erdélyt. Amit hivatalnokok és zsandárok, politikusok és pecsenyeszimatolók a következő két évtizedben túlkapásokban véghezvittek, mindabból csúnya és bőséges fejezetet lehetne összeállítani. A területen egymás mellett élő magyar és német nép egymás irányába való érzéketlenségét a recenziót író magyar szerző a következőképp látta: „El kell ismernünk, hogy Zillich magatartását sokban magyarázza egy általános, magyar és szász részről egyaránt elkövetett hiba: az, hogy történetírásunkban egymásról eddig nem igen vettünk tudomást. A két népnek a mult század óta fellendült történettudományi kutatásai legnagyobbrészt csak a saját nemzetük multját vizsgálták és az érintkezési felületeket legfeljebb csak futólag érintették. (…) A másik ok az a tisztelet és nagyrabecsülés, melyet mi magyarok a hazai és birodalmi németség iránt érzünk. Ez a tisztelet és barátság megengedi, sőt megkívánja az őszinteséget, melynek a két nép életéből minden félreértést és nehézséget ki kell küszöbölnie.”[3]

A kronologikus elemzést szükséges az 1935-ös évvel kezdeni, amely év 4. számában megjelent Wolf von Aichelburg tollából az „Az erdélyi német-magyar együttműködés lehetőségeiről” című írás. A szerző különös hangsúlyt fektetett arra a tényre, hogy a szászok sajátos identitás ápolnak Erdélyben, minek következtében erősebb körükben a nacionalizmus, a kontinensen átívelő német tudat (korabeli pángermán eszme), valamint alacsonyabb a más népekkel – mint a magyarsággal – való kapcsolattartásra és együttműködésre az igény. „A szászoknak gyakran vetik szemükre: nacionálista önzők, pán-német elbizakodottságukban nincs meg bennük a jóakarat, hogy az idegen népet tiszteljék és magukat vele becsületesen megértessék.” Folytatva e speciális szász lélektan elemzését, a szerző kitér az együttműködés és az együttélés fontosságára is Erdélyben, amelyet a két kisebbség konstruktív egymáshoz való viszonyára alapoz: „Mi, szászok, sajnáljuk azonban, hogy a magyarságban a közvéleményt erősen befolyásolni látszik azoknak a hazug, méltatlan támadásoknak a hadjárata, amelynek ma az új német nemzeti öntudat eszméi és törekvései mindenütt ki vannak téve. Ennélfogva követelhetjük… hogy egyszer magunk kopogtassunk a szomszédnál és előítéletnélküli elébemenéssel a jövő együttműködés lehetőségét megtapasztalhassuk, hogy, a saját népet megillető teljes hűség mellett, Erdélyben közös kulturális és természeti otthonra találjunk.”[4] Az együttműködés lehetősége nem csak politikai szinten, hanem a kultúra és az irodalom vonatkozásában is tapasztalható, amelyet ugyanezen év 6. számának, „Az erdélyi szász irodalom” című cikke taglal: „Különös lenne, ha egy mellettünk élő népnek a költészetéből semmiféle olyan vonást nem tudnánk kiemelni, amit közösnek éreznénk. A szászok németek maradtak gondolkozásukban és életükben. Van azonban egy kapocs köztünk, egy keret, ami összetart; az erdélyi tájék és az erdélyi sors… Ennek az állandó tudata és képe teszi mind az erdélyi magyar, mint az erdélyi szász költészetet sorsos költészetté.”[5] Eme együttműködési igénynek végül a kisebbségek önnön nacionalizmusa és az anyaországok eltérő politikája vetett végett, amelynek eredménye Erdély megosztottsága, a II. bécsi döntés, majd a háborút követő megtorlás lett.

Áttérve az 1943-as évre, kettő cikk releváns a tanulmány szempontjából. Zathureczky Gyula „Erdélyi szászok és magyarok (Pukánszky Béla könyve) című könyv-elemzésében a romániai németség radikalizálódását a következőképp látta a náci Németország előretörését követően[6]: „A Harmadik Birodalom megszületése után azonban a finom szálak ismét elszakadnak és a szászság lelkében ismét a nagynémet gondolat lesz úrrá. Egyidejűleg halványul el bennük az erdélyiség gondolata is. Ma az erdélyi szászság, mint a hatalmának tetőpontján álló Nagynémet Birodalom dédelgetett népcsoportja, jogos reménykedéssel és bizalommal tekinthet a jövőbe. A magyar állam kötelékébe visszatért töredékének népi érdekeit a bécsi kisebbségi egyezmény biztosítja, s a Romániában maradt többség is bizton várhatja az anyaország hatékony védelme alatt régi vágyainak, sőt legmerészebb álmainak teljesülését.” A cikkben e gondolatmenethez kiegészítésül Lorenz Viktor szavai szolgálnak: „A szászok, amennyiben Magyarország területén élnek, a magyarországi német népcsoport tagjai. Ez a népcsoport, a nemzetiszocialista világszemlélet alapján nem ismer törzsi vagy történeti különbségeket német és német között. A magyar-szász viszony ezért immár nem önmagáért való kérdés, hanem beágyazódott az államnép-népcsoport problémába és azon túl a magyarnémet viszony egész kérdéskomplexumába.”[7] Ez a fajta kizárólagosság végigkísérte a II. világháború éveit, amelynek eredményeképp a két kisebbség Dél-Erdélyben kiszolgáltatottá vált egyszerre a többségnek, egyszerre pedig a hitleri Németország politikájának, majd a benyomuló szovjet hadseregnek.

Az elemzés zárásául a korábban már említett Pukánszky Bélának az értekezése szolgál ugyancsak 1943-ból, amelynek címe „Szászok a románság és a magyarság közt”. Pukánszky fontosnak tartotta a szász-román és a szász-magyar kapcsolatok visszamenő elemzését, amelyből a korszakra vonatkozóan a következő megállapításokat vonta le: „1918 után a politikai légkör igen kevéssé volt alkalmas arra, hogy a magyarság szerepéről a szászromán politikai kapcsolatok körül helyes ítélet alakuljon ki. Mindkét fél, a szász is, meg a román is, természetesen arra törekedett, hogy a kölcsönös kapcsolatok megvilágításánál lehetőleg saját kezdeményező, műveltség-terjesztő munkáját igyekezzék kidomborítani és magának igényeljen minden érdemet. De mindkét fél csodálatosan megegyezett abban, hogy a magyarság szerepét a kölcsönös kapcsolatok létrejöttében és alakulásában lehetőleg tagadja, vagy legjobb esetben elhallgassa.” Viszont a szerző az ellentétek ellenére megfogalmazta az együttélés és összefogás szükségességét is, mivel egy szinten mindhárom nép függött egymástól: „Erdély népei a közös, magasabb cél érdekében egymás mellé állanak. Ezt az eszményi egymásmellé állást kell megteremtenünk ma is népeink boldogulása érdekében. Egymás mellé azonban csak úgy kerülhetünk, ha a közös multat megbecsüljük és az egymásközti kapcsolatok megteremtésében és feltárásában is – minden súrlódáson meg ellentéten túl – az összetartó, építő erőket ragadjuk meg és fejlesztjük tovább.[8]Ez az együttélés a kölcsönös és egymást kizáró nacionalizmusok révén Erdélyben több alkalommal megingott hovatovább az impériumváltások során romlott.

A társadalomtudományi irányultságú folyóirat után érdemes a közvéleményt másképpen képviselő napilapok és periodikák hasábjain keresztül is megvizsgálni a romániai német-kérdést. A következő két kisebbségi magyar lap álláspontja igen reprezentatív a II. világháborút közvetlenül megelőző két évben (1937), amely cikkek az elemzés egyik új alapját adhatják.

Az első vizsgált cikk a Brassói Lapok[9] 1937. május 9-i számában jelent meg, „A szászok, mint kisebbségi előharcosok” címmel. A szerző, Kacsó Sándor, a következő gondolatokkal kezdte írását, előbb a szászokról alkotott képet bemutatva, majd egy fordulópontot hangsúlyozva: „És (a tiltakozó gyűlést) nem is a sokkal sulyosabban fenyegetett másodosztályu kisebbség tartotta, hanem a sok szempontból megkülönböztetetten kezelt elsőosztályu. Nem a … magyarok, hanem a higgadt, nagyon meggondolt, sokat tapasztalt és mindig ügyesen helyezkedő szászok. A szászok, akik inkább kedvelik a politikai megegyezéseket, mint a harcot. A szászok, akik elsőosztályu kisebbségi mivoltukat néha a másod- és harmadosztályu kisebbségek terhére értékesítik. Ezek a szászok most mintha megtagadták volna egész multjukat… Ugy érezzük, hogy történelmi elhatározás dübörgését halljuk s ebből a dübörgésből tisztán és félreérthetetlenül kizeng a történelmi Erdély figyelmeztetése is.”[10] Folytatva a kisebbségek helyzetének kilátástalanságát, a cikk írója a következő megállapításokat tette: A szászok érzik, hogy sorsfordító dologról van szó. A szászok kimondják, hogy soha ilyen nagy veszedelem nem fenyegette a szász telepeseket, mint most. A szászok, most az ország, Erdély és a kisebbségi népek nehéz helyzetében egy kicsit megtagadják önmagukat s fejet hajtanak a nagy emberi igazság előtt: Nem állhat az ország érdekében, hogy a minőség elve helyébe a faj elvét helyezzék…” Végül a szélsőséges eszmék térhódítását a következő kontextusba helyezte a szerző, a magyarság és a szászok érdekeit összevetve: „Hadd mondják el helyettünk is a szászok, hogy a fajelmélet hazai ábrándjának hajszolása olyan állampolitikai hiba volna, amely föltétlenül aláaknázza s kétessé teszi Románia történelmének a világháború kimenetelével elindult és most kifejlődőben lévő fénykorát.”

A második lapban, a kolozsvári megjelenésű Független Újság[11] 1937. május 8-15. számában az elemzés szempontjából megjelent egy releváns cikk „A szászok is” címmel, amelyben a fasizmus romániai térnyerése és annak viszonya a kisebbségekhez, különösképpen a szászokhoz, került elemzésre. „Amit annyiszor megmondottunk és leirtunk: ha egy ország megkezdi a disszimilációt, akkor nincs megállás és ha elfogadja a totalitás elvét, akkor ezt éppen ugy nyögni fogják az elméletileg hozsannázó hazai németek is, mint a többi kisebbségek. … miért szorultak ki a szászok a román közélet minden ágából, hogyan zsugorodott össze számuk közhivatalokban, hadseregben, holott, mi ott véreztünk velük együtt a Tiszánál. … Demokrácia, tiszta demokrácia kell ebben az országban és ezt a genny gocai-nak, legkevésbé német ajku kisebbségi atyánkfiai nevezhetik.”[12]

 

II. Összegzés

Mind a sajtótükör, mind pedig a szakirodalom másodelemzése - beleértve a statisztikai áttekintést is - mutatja, hogy a vizsgált német közösség történetének leírásában számos ellentmondás, antinómia és egyben trauma található. Hasonlóan az érem két oldalához, úgy a romániai németség tetteinek és sorsának „mérlegre tételében” nehéz konszenzust találni. A Kárpát-medencei németség 1933-ig szerves része volt az adott tájegységeknek, régióknak (impériumtól függetlenül), amely viszony megromlott a náci Németország befolyásának növekedésével és a II. világháború eseményeivel párhuzamban. A nemzetiszocializmus ideológiája időszakosan „felemelte” e német közösséget, amely előretolt hadoszlopként kezelte azt, de ugyancsak egy totalitárius ideológia, a sztálinizmus taszította le a mélybe, majd üldözte el szülőföldjéről német emberek százezreit.

A kérdés vizsgálata a nagypolitikai kontextustól így nem választható el, ahogy az a tény sem, hogy nem minden német identitású polgár volt felelős a náci bűnökért, akiknek sorsa a kitelepítés, vagy legrosszabb esetben a halál lett. Az 1945-ös év Európa szerte a németség teljes vereségét szimbolizálta, amit erősítettek a nácizmus által elkövetett katonai, illetve az emberiség elleni bűncselekmények is, így a vesztes néphez tartozó kisebbségek elutasítottsága, kirekesztettsége hatványozódott. Csehszlovákiában, Kárpátalján és Jugoszláviában szinte megsemmisültek ezen korábban virágzó közösségek, míg Romániában és Magyarországon identitásukat a magánéletbe visszaszorítva, megtizedelve élhettek tovább a német kisebbséghez tartozók. A háborús bűnösség kollektív kihirdetésének a győztesek erkölcsi legitimációján túl pusztán gazdasági és anyagi vonzatai is voltak, mivel ezen közösség viszonylag jómódban élt, míg a hadigazdaság miatt a térség államai az összeomlás szélére kerültek, amiknek újjáépítéséhez kellett a német tőke. A korabeli helyzet árnyaltságát mutatja, hogy valóban voltak a Kárpát-medencei és a romániai németek között is SS tagok, valamint kollaboránsok, árulók, de a józan többség mindvégig kitartott a fennálló hatalom támogatása mellett (lásd. bácskai, vagy temesi németek). Mindez a nagyhatalmak döntésén azonban nem változtatott, a német népet meg kellett büntetni, amely ítélet végrehajtásánál a többségi nemzet tagjai – a magyarok, a csehszlovákok, a jugoszlávok és a románok – mind segítettek (minimális ellenállást mutatva, főleg ellenzéki, illetve jobboldali pártok részéről).

A Kárpát-medence, valamint Románia németségnek a sorsa a történelem viharaiban a pusztulás lett, ma már csak az egykor lakott települések arculatában, valamint minimális létszámban vannak jelen országainkban. A tanulmány zárógondolatául Klaus Johannis, jelenlegi államfőnek, a Múlt és a jelen az egyesült Európában című előadáson elhangzott szavai szolgálnak, amelyeket ennyi évtized távlatából érdemes mérlegre tenni és a területen még jelen lévő magyar kisebbség szempontjából megfontolni: „A romániai németek mindig lojálisak voltak a román államhoz, amelynek megerősödéséhez és korszerűsítéséhez építő módon hozzájárultak.”[1]

2000px-saxons_transylvania_svg.png 

 

Lábjegyzetek a II. ponthoz

[1] Iohannis: A német kisebbség mindig lojális volt a román államhoz. Forrás: erdely.ma (http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=182845&cim=iohannis_a_nemet_kisebbseg_mindig_lojalis_volt_a_roman_allamhoz)

Letöltés: 2015. augusztus 9. 9:05.

 

Lábjegyzetek az I. ponthoz

[1] A Hitel folyóiratról. Forrás: hitellapszamok.adatbank.transindex.ro (http://hitellapszamok.adatbank.transindex.ro/?a=folyoiratrol)

Letöltés: 2015. augusztus 10. 11:29.

[2] Zillich Heinrich: Siebenbürgen und seine Wehrbauten. Leipzig, 1941.

[3] Entz Géza: Szász író Erdély történelméről. Hitel, 1942., 7. szám. 422-435.o.

[4] Wolf von Aichelburg: Az erdélyi német-magyar együttműködés lehetőségeiről. Hitel, 1935., 4. szám, 7. oldal.

[5] Az erdélyi szász irodalom. Hitel, 1935., 6. szám, 2. oldal.

[6] Hivatkozva az 1942-ben megjelent Zillich Heinrich írásra.

[7] Zathureczky Gyula: Erdélyi szászok és magyarok (Pukánszky Béla könyve). Hitel, 1943., 2. szám, 80-90.o.

[8] Pukánszky Béla: Szászok a románság és a magyarság közt. Hitel, 1943., 6. szám, 336-345.o.

[9] Politikai napilap, amelynek első száma 1895. január 1-jén jelent meg és egészen 1940-es megszűnésig tartotta ezen irányultságát, 1920-tól kisebbségi lapként funkcionált. A II. világháború alatt szünetelt, majd a szocializmus évtizedeiben intenzíven cenzúra alá vonták, éreztetve az államhatalom kisebbsépolitikáját.

[10] A szászok, mint kisebbségi előharcosok. Brassói Lapok, XLIII. évfolyam, 84. szám, 1. o.

[11] Szabadelvű politikai, gazdasági, társadalmi és kritikai hetilap, amely 1934 és 1940 között jelent meg Kolozsvárott.

[12] A szászok is. Független Újság, IV. évfolyam, 19. szám, 1. o.

Szólj hozzá