2015. aug 19.

A romániai németek nyomában (II. rész)

írta: Kispál Richárd
A romániai németek nyomában (II. rész)

A két világháború közötti román kisebbségpolitika és a romániai németek története 1940 után

A következő két pontban a romániai németség XX. századi történelme kerül elemzésre, azt különösen a román kisebbségpolitika szemszögéből vizsgálva, valamint kitérve a közösség II. világháborús szerepvállalására, végül a szocializmus évtizedeiben bekövetkező változásokra.

 

I. A román kisebbségpolitikai gyakorlat

A Román Királyság, mint a történelmi Magyarország felbomlásából leginkább profitáló ország, igen nagy számú kisebbséget „örökölt”, amely arány Erdélyben elérte a lakosság felét (magyarok és németek/szászok együttesen, összesen 2,2 millió fő). Igaz a kezdetekkor, 1918-ban a szászok megnyerése céljából a román vezetés ígéretet tett akár a területi autonómia megadására is, mégis a Romániához történő csatlakozást követően a korszak „bevett gyakorlata” teljesült, miszerint a kisebbségi jogok korlátozásra kerültek. A két világháború között pedig a kisebbségek az élet szinte minden területén hátrányt szenvedtek el a román többséggel szemben[1], azonban egy polarizáltság is létezett a magyarság és a németség között. A román politika e két Erdélyben őshonos népet igyekezett egymástól elszigetelni, hogy azok nehogy közös platformon helyezkedjenek el és veszélyeztessék a mesterséges román többség pozícióit. A megosztás érvényesítése céljából a kisebbségi magyarság egyfajta „fogoly-státuszt” kellett, hogy elszenvedjen, míg a németek jogai – anyaországi nyomásra – többé-kevésbé érvényesültek. A két kisebbség közötti különbség pedig a két világháború között tovább nőtt, ami a korábbi érdekellentétekből a romániai német identitás megszilárdulásával kristályosodott ki, valamint a kisantant magyarellenes politikája, mind a jugoszláviai, mind a romániai németekre hatást gyakorolt. E tények ismeretében szükséges néhány gondolat erejéig a román kisebbségpolitikát elemzés alá vetni.

Románia Erdély és Partium bizonytalan jogi státusza révén 1919-ben vállalta a területen élő nemzetiségek jogainak garantálását, amely szerződés biztosította volna a nem-románok jogegyenlőségét, a szabad nyelvhasználatot, a nemzetiségi oktatást, valamint a székelyeknek és a szászoknak bizonyos kulturális autonómiát.[2] Végül az 1923-ban elfogadott alkotmány eme ígéreteket nem foglalta magában, így igaz a kisebbségek rendre hivatkoztak a gyulafehérvári határozatban elhangzottakra, valamint éves szinten számos alkalommal jogsérelmük miatt a Népszövetséghez fordultak, ám hiába. A román politikai elit az I. világháborúval együtt járó területi növekedését követően olyan alkotmányt fogadott el, amelyben az államot tisztán románnak titulálta, tehát az országban elvi szinten sem volt helye semmilyen nemzeti kisebbségnek, ami magával vont egy diszkriminatív kisebbségpolitikai gyakorlatot is.

Az impériumváltás velejárója volt a korábbi magyar közigazgatási réteg, értelmiségi tömegek elbocsátása, egzisztenciális ellehetetlenítése, abból a célból, hogy a kisebbség politikai elitjét lefejezzék (optálás kérdésköre). Az állampolgárság megadásának a feltételei is hasonlóan diszkriminatív módon zajlottak, ami abban a rendelkezésben nyilvánult meg, hogy a területen élő románok automatikusan állampolgárokká váltak a határváltozást követően, míg a magyarságra ez a tétel nem vonatkozott – tőlük 4-6 éves folyamatos helybenlakást és bejelentett lakcímet vártak el, igaz ez a kitétel a korábbi joggyakorlatnak nem volt része. A közigazgatás kisebbségi nyelven történő lefolytatása a németséget is érintette, amely városias jellegéből és fejlett társadalmi struktúrájából fakadóan felülreprezentált volt a közszférában, ezért őket is befolyásolta a román hivatalnoki rendszer kiépülése, ám kezdetben a csatlakozás támogatása miatt a német hivatalnoki szféra szabadon működhetett (a német származású hivatalnokok, közrend fenntartók, tanárok és katonák, azaz az állami alkalmazottak létszáma mintegy 30 000 főt tett ki 1930-ban). Érdekesség, hogy a német többségű területek hivatalnokrétegét nem kényszerítették elvándorlásra a román hatóságok.

A politikai, közigazgatási lépéseken túl a határváltozásnak gazdasági következményei is voltak, ami leginkább a földreformban és az aránytalan adózásban (egész Erdély területét és az összes nemzetiséget érintette) nyilvánult meg. A környező államokra ekkoriban jellemző volt, hogy a nincsteleneknek juttatott földek döntő része a kiutasított korábbi többségtől lett elkobozva, gyengítve így a kisebbségi közösség pozícióit. Az 1921. évi földreformtörvény értelmében 212 803 román, 45 628 magyar, valamint 15 934 szász és sváb részesült a földosztásból, ami deklaráltan szimbolizálja a korabeli állam szándékait és a kisebbségekkel szemben folytatott diszkriminatív politikát. E relációban érdemes Erdély népességének foglalkoztatási csoportjait vizsgálni a német közösségre levetítve. 1930-ban az 544 000 fős közösségből 54,1 %, azaz 294 000 ember foglalkozott őstermeléssel, 130 000 fő bányászattal és iparral (24 %), valamint 40 000 fő kereskedelemmel és pénzügyekkel (7,2 %). Az impériumváltást leginkább tükröző adatok tekintetében a közösség 1,5 %-a dolgozott a közigazgatásban (8 000 fő), a közoktatásban 1,1 % (6 000 fő), végül a rendészetben és a hadseregben 3 000 fő (0,6 %) volt német nemzetiségű. A romániai németség többletjogai a magyarsággal szemben akképpen érvényesültek, hogy szabadon folytathatták gazdasági tevékenységüket, oktatási rendszerük egy része az állam által támogatottá vált, illetve könnyebben juthattak mandátumhoz, így a német kisebbségi érdekérvényesítő potenciál jelentősen meghaladta a magyart.

Fontos továbbá szólni az etnikai, gazdasági ellentéteken túl a kulturális diverzitásról is, amely főképp az államvallás megváltozásából eredt, mivel a korábbi többségi katolikus-evangélikus egyház szupremáciája a németség és a magyarság tekintetében megingott a görögkeleti román állam és egyház nyomása alatt, ami nagy hatással volt a kisebbség mindennapjaira is. Érdekesség, hogy az agrárreformot úgy hajtotta végre a román állam, hogy a német evangélikus egyház vagyonának mintegy 55 %-át elvesztette, azonban az németországi kapcsolatai révén még így is jelentősen befolyásolta és támogatta a helyi kisebbségi német kultúrát 1920 és 1945 között.

A kisebbségpolitikai elemzést érdemes a romániai németség korabeli politikai tevékenységével zárni. 1920-at követően a regionális politikai, főleg szász és sváb, önszerveződés megszűnt, amelyet fölváltott egy „összromániai” német identitás és politikai párt, a Német Párt (egyesülve a körülbelül 200 000 főt számláló „Ó-romániai” német közösségekkel). A Rudolf Brandsch által vezetett párt többször együttműködött a Magyar Párttal, ugyanakkor a kormányzó román pártokkal is, így biztosítva a folyamatos parlamenti jelenlétét és beleszólását a közügyekbe. Ez az érdekérvényesítő magatartás olyannyira sikeres volt, hogy egy ideig a kisebbségi államtitkárság élén is német politikus állt. A II. világháború felé közeledvén a romániai németség körében is elterjedt a hitlerizmus, majd Románia külpolitika fordulatát követően a német kisebbség vált a közvetítővé a hitleri Németország és a fokozatosan fasizálódó ország között.

Összességében a vizsgált időszakról megállapítható, hogy az 1918-ban kimondott gyulafehérvári határozat elemei sem a magyarság, sem pedig a németség tekintetében nem váltak valóra, minek következtében a helyi német közösség befolyásolhatóvá és kiszolgáltatottá vált a szélsőségeknek: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához és igazságszolgáltatásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből való egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre minden nép, népességének számarányában nyer jogot.”[3]

 

II. A romániai németek a II. világháborúban és 1945 után

A II. világháború Románia számára a külpolitikai orientáció folyamatos változtatását jelentette: a ’30-as évek francia-angol irányvonalát felváltva egy erőteljes német dominancia következett 1940 és 1944 között, majd a szovjet csapatok megjelenésével az ország szembement korábbi szövetségesével. Ezekben a külpolitikai fordulatokban a helyi németségnek sajátos szerep jutott, hirtelen privilegizált kisebbségből rövid idő leforgása alatt háborús bűnössé vált, minek következtében évszázados önkormányzatiságát is elvesztette.

Az elemzés első fontos pontjait az 1940-es években kell kezdeni, amikor mind Magyarországon, mind Romániában erősödött Hitler befolyása, amely tény mellett a román és a magyar félnek területi vitái voltak egymással, ami végül a II. bécsi döntés meghozatalához vezetett. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés olasz-német döntőbíráskodással született, azonban sem a magyar, sem a román félt nem elégítette ki, sőt erősítette a nacionalizmusokat egymással szemben. Észak-Erdély és Székelyföld újfent magyar impérium alá kerülésével mintegy 45 ezer németet is Magyarországhoz csatoltak, míg a romániai németek nagy része, mintegy 500 ezer fő, Dél-Erdélyben és a Bánátban élt (nem beleértve a Regátban élő német közösségeket).

Fontos tény, hogy a II. világháború alatt a romániai németség és a román politika nagy mértékben kiszolgálta a birodalmi német érdekeket. A román külpolitika változásának fényében 1940 novemberében a román fél aláírt egy megállapodást Németországgal[1], miszerint a német népcsoport különleges gazdasági és politikai jogokat élvezhet az országban, míg az oktatás állami szintről átkerült a német nacionalista szervezetekhez. A helyi németség társadalmi és politikai átformálása mellett a nácizmusnak egyik súlyos következménye volt, hogy az SS-nek és a Wehrmachtnak összesen mintegy 60-70 ezer romániai német is a tagja lett, akik a háború alatt nagy veszteséget szenvedtek el. A háborús bűnösség vádja viszont a romániai németeket sem hagyta érintetlenül. A hitleri befolyás és érvényesülési lehetőségek miatt a szászok és a német katonai ellenőrzés alatt álló bánáti svábok tömegeit lehetett összefüggésbe hozni a háborús bűnösség kategóriájával, minek következtében ők 1944 után elvesztették politikai jogaikat és vagyonukat is. Ez a gyakorlat nem csak Romániában, de a térségben is bevett volt, így a többségi nemzethez tartozók könnyen kisajátíthatták a kisebbség javait. További büntetésnek mondható a szovjet hadsereg nyomán teljesítendő kötelező munkaszolgálat, ami 75 000 németet érintett, akiknek jelentős része odaveszett a mostoha körülmények között. A közbeszédben a szovjetek megtorlóakciójának áldozatait jóval magasabb létszámra becsülik. Így összességében a romániai németség vesztesége az SS-toborzás, a háborús áldozatok, valamint az elhurcolások adatait figyelembe véve minimálisan 150 000 főre, maximálisan pedig 200 000 főre tehetőek.

transylvania1.jpg

Románia, a vizsgált államok és azok német közösségeinek a háborút követő helyzetét illetően bizonyos értelemben „kilóg a sorból”. Igaz a háború súlyosan érintette a német etnikumot, a veszteségek révén 1956-ra a korábbi több, mint fél millió fős közösségből 368 ezer német maradt Erdélyben, a Bánságban és „Ó-Romániában”. Az 1945-ös potsdami döntés következtében a romániai német közösségnek nem kellett otthonát hátrahagyva menekülnie, azonban a román szocializmus évtizedeiben helyzete fokozatosan romlott, ami az anyaországba való folyamatos átköltözést eredményezte[2]. Tehát a két világháború közötti viszonyokat összevetve az 1950-es évek helyzetével, elmondható, hogy Romániában a németek száma a felére redukálódott korábbi 700-750 000 fős jelenlétüknek. Az 1977-es népszámlálás szerint 323 ezer német lakta az egykor Magyarországhoz tartozó területet, amelyből 120-130 ezer fő Brassó és Szeben megyékben, míg 150 ezer fő a Bánságban, Arad, Krassó-Szörény és Temes megyékben élt. 1950-től 1981-ig hivatalos adatok szerint 130 151 fő települt át a Német Szövetségi Köztársaságba, ami betudható a politikai viszonyoknak, a román kisebbség- és gazdaságpolitikának, valamint az egyre súlyosbodó megélhetési körülményeknek is (összesen a Ceausescu-éra alatt 225 000 német hagyta el az országot).

Változást a kisebbség életében a ’80-as évek eseményei, valamint a Ceausescu döntései hoztak, mikortól a román politikai elit német kisebbségétől pusztán anyagi érdekek miatt „szabadult meg”. Eme történelmi esemény tisztázása napjainkig nem történt meg, ugyanakkor tükrözi egy tisztán nacionalista, homogenizációs politikát folytató, államszocialista diktátor érzéketlenségét a kisebbségi kérdés irányába. Becslések szerint Ceausescu 230 000 svábot és szászt adott el a német államnak, akik a jobb élet és a megmaradás reményében így maguk mögött hagyhatták szülőföldjüket[3] (a németek kitelepülésével párhuzamban a szocialista román állam nemzetközi elszigetelődése is lezajlott).

temes_megye_transindex.jpg

Temes megye nemzetiségi viszonyai. Az adattábla a német közösség „fogyásának” szemléltetése céljából került bele a tanulmány fő szövegébe. Igen reprezentatív, hogy 1977 és 1992 között mintegy 73 800 ember tűnt el a területről, ők vélhetőleg az NSZK-ba vándoroltak ki. Ma a németség alig „mérhető” a területen. Forrás: adatbank.transindex.ro

Ceausescu bukását és a romániai rendszerváltást követően az országból való kitelepülés lehetővé vált a német közösség maradékának számára is akik közül 120 000 fő döntött az ország végleges elhagyása mellett mintegy másfél év leforgása alatt (instabil politikai rendszer, közrend hiánya, kisebbségi jogok korlátozása)[4]. A rendszerváltást követően a népszámlálások adatai a közösség drasztikus csökkenéséről árulkodnak: 1992-ben még 119 462 ember vallotta magát német nemzetiségűnek (0,52 %), amely adat 2002-ben már csak 59 764 fő volt (0,28 %), napjainkban pedig 36 884 főre tehető (2012-es adatok alapján 0,19 %)[5]. Így 1920 és 2012 között eltűnt a német közösség döntő része, ma már csak nyomokban hordozza az egykori gazdag kisebbség jegyeit (főleg Nagyszeben térségében).

A romániai németség arányának csökkenése jelentősen átrajzolta Erdély nemzetiség viszonyait, ami nem csak a kisebbségi érdekérvényesítésben, de a kultúrában, valamint a magyarság megítélésben is erőteljesen érezteti hatását.

 

A sorozat befejező, III. részében, a romániai magyar sajtóorgánumok "német-képének" elemzése lesz meghatározó, valamint szükséges egy átfogó jellegű összegzés megfogalmazása is.

 

Lábjegyzet a II. ponthoz

[1] A román-német népcsoport megállapodás hasonló rendelkezéseket tartalmazott, mint a magyar-német kisebbségi megállapodást tartalmazó jegyzőkönyv (az úgy nevezett bécsi népcsoportegyezmény). Forrás: sulinet.hu (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/altalanos/a_magyar_allam_es_a_nemzetisegek_1848_1993/pages/009_061.htm)

Letöltés: 2015. augusztus 18. 10:13

[2] Erdély a kapitalista Romániában. In: Erdély története. III. kötet. 1830-tól napjainkig. Szerkesztette: Szász Zoltán. Akadémia Kiadó, Budapest, 1986.

[3] A Ceausescu által Németországnak eladott svábok beszámolói. Mennyi kenőpénzt kértek a szekusok és mit kezdett a diktátor a több milliárd márkával. Forrás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő. (https://eurocom.wordpress.com/2014/06/13/a-ceausescu-altal-nemetorszagnak-eladott-svabok-beszamoloi-mennyi-kenopenzt-kertek-a-szekusok-es-mit-kezdett-a-diktator-a-tobb-milliard-markaval-adevarul-temesvar/)

Letöltés: 2015. augusztus 6. 15:29

[4] Nyolcezer márkát kapott minden németért Ceausescu. Forrás: hvg.hu (http://hvg.hu/vilag/20130428_Nemetek_Romania_kivandorlas)

Letöltés: 2015. augusztus 6. 15:39

[5] Kiss Tamás: A 2011-es romániai népszámlálás tanulságai és következményei. Pro Minoritate, 2012 ősz.

 

Lábjegyzet az I. ponthoz.

[1] Botlik: 109.o.

[2] Erdély a kapitalista Romániában. In: Erdély története. III. kötet. 1830-tól napjainkig. Szerkesztette: Szász Zoltán. Akadémia Kiadó, Budapest, 1986.

[3] Erdély a kapitalista Romániában. In: Erdély története. III. kötet. 1830-tól napjainkig. Szerkesztette: Szász Zoltán. Akadémia Kiadó, Budapest, 1986.

Szólj hozzá

trauma németek állami kisebbségek etnikum szászok többségi Románia Erdély kisebbségpolitika Kárpát-medence