2015. aug 18.

A romániai németek nyomában (I. rész)

írta: Kispál Richárd
A romániai németek nyomában (I. rész)

A történelmi Magyarország egykori erdélyi, partiumi és temesközi területén élő német közösség helyzete és kisebbségpolitikai szempontból történő elemzése 1920 és 1949 között

A romániai németség története igen színes képet mutat, főképp azon okból is, hogy történelmi fordulópontok mentén számos alkalommal a magyarsággal szemben állva kísérelték meg helyzetük jobbra fordítását. A szászok mindig is elkülönült részt képeztek a történelmi Magyarországon belül, amely tulajdonság az általuk képviselt politikában is megnyilvánult. A magyar, a német és a román elemek Erdélyben egymás mellett éltek évszázadokon keresztül, de nem együtt, ami az 1918-1919-es szakadáshoz vezetett. A szászok ekkor úgy döntöttek, hogy egy új impérium alatt kísérlik meg a kisebbségi létük újragondolását, remélve, hogy a magyarosítás évtizedeit követően önrendelkezésük teret nyerhet. Azonban a két világháború között a román állam minden korábbinál erőszakosabb homogenizációs, románosítási politikát folytatott, a szászok helyzete pedig fokozatosan romlásnak indult. A II. világháború a romániai német közösséget is megviselte, illetve a korszak uralkodó politikai szellemének megfelelően háborús bűnössé váltak, amely billogot a szocialista Romániában nem sikerült lemosniuk, sőt az évtizedek múlásával a román nemzetállam kialakításának koncepciója került előtérbe, ahol már sem a németségnek, sem pedig a magyarságnak nem volt helye. A szászok és a bánáti németek kálváriája odáig fajult, hogy a ’80-as évekre Nicolae Ceausescu vezetésével a román elit „eladta fejpénzért” kisebbségét, amely trauma napjainkig nem tisztázott.

Így tűnt el a mai Erdélyből, Partiumból és a Bánságból több mint 500 000 német, akik egykor évszázadokon keresztül szerves alkotói voltak az említett régióknak. E kérdéskör alaposabb feltárásával egy olyan állatorvosi ló kerül elemzésre, amelyben a határon túli magyarság mellett egy másik, a területen hasonló létszámban jelen lévő kisebbség sorsa is górcső alá kerül, egyszerre a politikatudomány, a történelemtudomány, a kisebbségpolitika, a szociológia, valamint a statisztika „szemüvegén” keresztül.

A következő blogbejegyzések egy tanulmányomat fogják darabonként bemutatni, kiemelve a fő pontokat a romániai németek történelmét illetően.

 

I. Szemelvények a romániai németek történetéből

A történelmi Erdélyben már a XI-XII. század[1] óta jelen voltak német telepesek, akiket a szász gyűjtőfogalomba[2] sorolhatunk, csakúgy, mint a Magyarországra a XIX. században érkező németeket, akik a sváb jelzőt kapták. Az Erdélybe betelepült szászok számos ponton eltértek a többi történelmi Magyarországon élő német közösségtől, az évszázadok alatt sajátos társadalmi struktúrát építettek ki, amihez jogi kedvezmények, például az önkormányzatiság is párosult[3]. Ez az autonómia, az ország ügyeibe való állásfoglalás megnyilvánult például olyan történelmi pillanatokban, mint a Rákóczi-szabadságharc, vagy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc[4], amikor a szászok a Habsburgok mellett foglaltak állást, szembemenve a magyar érdekekkel. Míg számos más német közösség esetében beszélhetünk „hungarus” tudatról, addig az erdélyi németekben „transsylvanicus” tudat élt[5],[6].

Erdélyben a XIX. századra virágzott a szász kultúra, amely stabil gazdasági és anyagi bázisra épült, hovatovább a fejlett iskolarendszer[7] csak tovább erősített, behálózva az egész szász közösséget (egyesületek, társulatok, olvasókörök százai, folyóiratok, újságok, könyvnyomtatás, gazdasági érdekszövetségek, bankok). A kultúra ápolása mellett a Monarchia adta keretek lehetőséget teremtettek a szászok számára a németországi és ausztriai németekkel való intenzív kapcsolattartásra is, minek következtében az erdélyi németség nem érezte magát egyedül, sőt egy erős nemzeti tudatot, identitást is képes volt ápolni. Eme identitása és „különutassága” révén az erdélyi szászok a Kiegyezést a román nemzetiséggel együtt számos pontok kritizálták[8], számukra előnytelen volt a germanizáció évtizedét követő magyar központosítás és a különállóságuk felszámolása.

A Kiegyezést követően az ország politikai életében a századfordulóig csak a szászok vettek részt német részről, akik 1876-ban Nagyszeben székhellyel létrehozták a Szász Néppártot[9]. A Néppárt képviselői kezdetben a kormányzó frakció soraiban foglaltak helyet, remélve a német nemzetiség helyzetének javítását, majd a párton belül 1890-ben szakadás történt, minek következtében 1894-re polarizálódott a helyi németség. Ekkoriban a pángermán törekvések céljául Magyarországon is létrehozták a német nemzetiségi mozgalmat, amely kezdeményezés a magyarországi németség egységes fellépését, összefogását tűzte zászlajára (például Dél-magyarországi németek egy szervezetbe való tömörítése, verseci kezdeményezés). Bécs politikája, a megváltozott magyarországi kisebbségpolitika, valamint az uralkodó elit hozzáállása révén a századfordulót követően Erdély kivételével a magyarországi németek döntő része a kormányzat támogatása mellett állt ki, egyedül a szászok juttattak be két képviselőt az 1910-es országgyűlési választásokat követően a parlamentbe, akik magukat a teljes magyarországi német lakosság szószólójának titulálták (ugyanakkor nem vették figyelembe az országban élő különböző kisebbségi német közösségek helyzetét és érdekeit).

Az I. világháború változáshoz vezetett a német identitás ápolásának tekintetében, ami betudható a közös harcoknak, a frontélménynek, valamint a magyar-német sorsközösségnek. A háború éveiben a nemzetiségi kérdés „jegelődött”, ugyanakkor a polgári demokratikus átalakulással egy időben a német többségű településeken sorozatosan nemzeti tanácsok alakultak, amelyek célja az autonómia kialakítása volt. Ezt a korszakot egyébként a Monarchia és a történelmi Magyarország föderalizálásával is lehetne fémjelezni, valamint a nemzetiségek ébredésének, önrendelkezési igényének a megnyilvánulását is tarthatjuk e hónapok eredményének. Mint minden más nemzetiség, a németség is önszerveződésnek kezdett, amelyet a magyar vezetés autonómiakoncepciókkal igyekezett kielégíteni, a közösség megnyerése céljából. Az ország bizonyos területein tömbszerűen, máshol diaszpórikusan elhelyezkedő német közösségek érdekei eltérőek voltak, amit mutat a központi szervezetek sokszínűsége is. Egyszerre létezett egymás mellett a szász származású Brandsch Rudolf[10] irányításával létrehozott, budapesti központú Magyarországi Német Néptanács, valamint a Bleyer Jakab[11] nevével fémjelzett, elszakadás-ellenző Német-magyar Néptanács[12]. Végül a hadi események és a nagypolitikai döntések Magyarország feldarabolásáról és megszállásáról döntöttek, amely óhatatlanul az egy-egy utódállamhoz kerülő helyi német közösségeket sem hagyta érintetlenül. Az „elcsatolt” német közösségek közül a szászok voltak az egyedüliek, akik magukat nyíltan a magyarsággal szemben definiálták, amit bizonyít a gyulafehérvári román elszakadási nyilatkozatot követő, 1919. január 8-i medgyesi szász gyűlés állásfoglalása, amely döntött a Román Királysághoz való csatlakozásról, szakítva a több száz éves német-magyar történelmi együttéléssel.

Összességében elmondható, hogy a magyar, a német és a román elemek Erdélyben egymás mellett éltek évszázadokon keresztül, de nem együtt, ami az 1918-1919-es szakadáshoz vezetett. A szászok pedig úgy döntöttek, hogy egy új impérium alatt kísérlik meg a kisebbségi létük újragondolását, remélve, hogy a magyarosítás évtizedeit követően önrendelkezésük teret nyerhet. Azonban a két világháború között a román állam minden korábbinál erőszakosabb homogenizációs, románosítási politikát folytatott, a szászok helyzete pedig fokozatosan romlásnak indult.

 

II. Erdély népessége, nemzetiségi összetétele

A történelmi Erdély nemzetiségi viszonyai egy több száz éves részleges belső autonómián, regionális identitáson és egy sajátos történelem mentén alakultak ki, amely reláció bizonyos tekintetben mindig egy kényes egyensúlynak a megtestesítője volt. Mondhatjuk azt is, hogy számos nép élt e területen évszázadokon keresztül békében, majd e prosperáló együttműködés egyes történelmi eseményekkor a legkegyetlenebb agresszióba csapott át az itt élő nemzetek között. A XIX-XX. század fordulója, majd az azt követő világégés és impériumváltás viszont hosszú távon meghatározta az Erdélyben élő népek egymáshoz való viszonyulását.

omm1910.JPG

Az elemzést érdemes a népszámlálások adatain keresztül kezdeni, amelyekből fontos összefüggések vonhatóak le. A török háborúkat követően drasztikusan lecsökkent a területen élő magyarság aránya (háborúk, elvándorlás), amelyet a bécsi központ által irányított szervezett betelepítés követett, átrajzolva Erdély nemzetiségi képét, főképp a románság javára. Így elmondható, hogy a XIX. századra a helyi magyarság aránya 30-35 %-ra, a németségé 15 %-ra csökkent, míg a románok elérték a lakosság felét is. A következőkben az 1920-ban Romániához csatolt 103 000 km2 nagyságú terület, Erdély, Partium és Temesköz egy részének mutatóit érdemes elemezni[1]. 1910-ben a vizsgált terület lakossága 5 257 467 fő volt, amelyből 2 830 000 volt román (53,8 %), 1 660 000 (32 %) magyar, míg 565 000 (10,7 %) német nemzetiségű[2]. Az impériumváltás révén 1920-ban a területről több, mint 100 000 magyar (főleg hivatalnokok, katonatisztek) az elvándorlást választotta, azonban a németség, mint a Román Királyság melletti csatlakozást támogató nemzetiség, pozitív eredményeket várt az „országcserétől”. 1930-ra, a hivatalos román állami népszámláláson, már kimutatható volt a román kisebbségpolitika homogenizációs stratégiája, amely megmutatkozott a magyar és a szász/német elem csökkenésében. A népszámlálás adatai szerint kisebbségek tekintetében ekkor a frissen „csatlakozott” területen 1 483 000 magyar (26,7 %, -180 000 fő), 543 000 német (9,8 %, -22 000 fő) élt, valamint külön kategóriaként szerepelt a 111 000 fős zsidóság is, akik között nagy számban szerepeltek magyar és német identitásúak is. A nemzetiségek létszámának csökkenése ekkor még inkább az elvándorlásban, valamint a népszámlálási adatok „manipulálásában” volt tettenérhető, az asszimiláció még nem hatott a két legnagyobb lélekszámú kisebbségi közösségre.

A romániai németség tekintetében fontos területileg differenciálni a közösséget. A Királyhágón túli Erdély (57 000 km2) területén 2 670 000 fő élt, amelyből 234 000 fő volt német („szász-vármegyék”)[3], míg a Bánságban és Partiumban mintegy 300 000 fős volt a német közösség létszáma. Az 1930-as népszámlálási adatok alapján mindösszesen 745 421 (4,1 %) német élt az ország területén, tehát az „Ó-románai” területeken is volt egy jelentős, 200 000 fős németség.[4] A történelmi Erdélyben a következő volt az egyes korábbi vármegyék német lakosságának száma és aránya (1920-as adatok alapján): Beszterce-Naszód 21 822 fő (17 %), Brassó 30 657 fő (22 %), Fogaras 9743 fő (11 %), Hunyad 8867 fő (2,7 %), Kisküküllő 22 571 fő (16,8 %), Maros-Torda 11 770 fő (4,53 %), Nagyküküllő 57 846 fő (42,4 %), Szeben 49 755 fő (29,4 %), végül Szilágy-vármegyében 22 225 fő (7,11 %) élt. A Bánság (Bánát) egykori vármegyéi a következő adatokat mutatták 1920-ban: Temes-Torontál 183 301 fő (37,7 %), Szörény 23 073 fő (10 %) és Krassó-vármegyében 17 279 fő (9,55 %) élt. Végül az elemzés zárásául a Körös- és Máramaros-vidék helyi német lakosságának összegzése szolgál (Partium): Arad-vármegyében 51 012 fő (12,2 %), Máramaros 6917 fő (4,4 %) és Szatmár esetében 14 304 fő (5,13 %) vallotta magát németnek.

Zárójelben szükséges megjegyezni, hogy a romániai német identitás a közösség szórvány jellegéből fakadóan, valamint különböző betelepülési időpontjától, vallásától, nem utolsósorban pedig érdekeitől függően eltérő volt, sokszor pedig megosztott – főképp a magyarsághoz és a románsághoz, illetve az anyaországhoz való viszonyt illetően.

A folytatásban a korabeli román kisebbségpolitikát elemzem.

 

Hivatkozások (a II. ponthoz)

[1] Botlik József: Erdély tíz tételben (1918-1940). 1988. 73.o.

[2] Rónai András: Erdély népességi viszonyai. Forrás: jakabffy.ro (http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m020409.html)

[3] A szászság a korszakban egy jól körülhatárolható területen élt, 242 mezővárost és falvat, valamint 8 várost tartott számon a köztudat szász településként. 1910-ben a szászok 76 %-a falvakban, míg 24 %-a városokban élt. Forrás: Egry Gábor (PhD)

[4] Vita Sándor: Tallózás az 1930. évi román népszámlálás köteteiben. Hitel, 1940., 1. szám.

 

Hivatkozások (az I. ponthoz)

[1] A szászok II. Géza uralkodásának idején települtek be a területre, majd II. András szabályozta jogi helyzetüket 1224-ben (Andreanum).

[2] Szászok, erdélyi szászok – szócikk. Magyar Néprajzi Lexikon, IV. kötet.

[3] Intézményi keretek a Királyföldtől a megyékig. In: Egry Gábor (PhD): Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és a szász nemzeti mozgalom kapcsolata a 19. században. (1835-1914) Forrás: doktori.btk.elte.hu (http://doktori.btk.elte.hu/hist/egry/Egry_dissz.pdf)

[4] Az erdélyi szászok 1848 nyarán kijelentették, hogy a magyar kormánynak nem engedelmeskednek.

[5] Tilkovszky Lóránt: Német nemzetiség magyar hazafiság: Tanulmányok a magyarországi németség történetéből. JPTE TK Kiadói Iroda, 1997. 30.o.

[6] Gondoljunk csak Erdély középkori társadalmi rendjére (1437-es Erdély „alkotmány”), amelyben a székely lófők, a magyar nemesek és a szászok (patríciusok) alkották a rendeket, azaz az erdélyi nemzetet.

[7] Például 1917-es viszonyok szerint a 447 magyarországi nemzetiségi iskola közül 254 volt szászok által fenntartott. Tilkovszky, 1997: 35.o.

[8] Alkalmazkodási válság a szász és a román nemzeti mozgalmakban. A szászok elhelyezkedése a kiegyezéses rendszerben. In: Erdély története. III. kötet. 1830-tól napjainkig. Szerkesztette: Szász Zoltán. Akadémia Kiadó, Budapest, 1986.

[9] A dualizmus korszakában egy etnikai alapon szerveződő kisebbségi, regionális párt volt, amely ugyanakkor a magyar országgyűlésben felvállalta a magyarországi németség képviseletét is. 1876 és 1890 között működött, majd a párton belül szakadás történt.

[10] Szász származású politikus, a Monarchia összeomlásáig Budapesten parlamenti képviselő (1910 és 1918 között), majd 1919-től 1933-ig a bukaresti parlamentben képviselő. 1919 és 1935 között a Német Párt vezetője, 1931-32-ben a kisebbségi ügyekért felelős államtitkár.

[11] Német származású politikus, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagja, a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere a Horthy-korszak első négy kormányában.

[12] E szervezet kirekesztette az erdélyi szászokat, egyben elutasította az autonomista koncepciókat.

 

Szólj hozzá

trauma németek kisebbségek etnikum konfliktusok múltértelmezés 1914 többségi Európa Románia I. világháború kisebbségpolitika Kárpát-medence