2015. jún 28.

"Halotti csend" a világégés előtt

írta: Kispál Richárd
"Halotti csend" a világégés előtt

Idén, 2015-ben, az első világháború centenáriuma alkalmából feleleveníthetjük a 101 éve történt eseményeket. Arra a háborúra emlékezünk oly sok év távlatából, amely átrajzolta világunkat, országainkat, de gondolkodásunkat, s családjainkat is. Az 1914 és 1918 közötti rövid, de embertelen négy év alatt nem volt olyan emberi közösség Európában, ki nem gyászolt volna. 15 millió halott. Mindez csak adat, azonban a kor emberének a világ végét is jelenthette, amennyiben elvesztette szeretteit, egzisztenciáját, vagy országától elszakították. Ráadásul 1918-at követően nem csak egyéni, társadalmi szinten volt diagnosztizálható a veszteség, ellenben olyan politikai folyamatok, ideológiák terjedtek el „őrjöngő vadállat” módjára, amik később egy újabb világégéshez, az emberiség legnagyobb katasztrófájához vezettek. A következő cikkben az 1914. június-júliusi események felelevenítésével, egészen a fegyverkezéstől kiindulva Ferenc Ferdinánd haláláig, majd a hadüzenetekig kívánok foglalkozni.

forras_nagyhaboru_blog_hu.jpg

A háború hajnalán

1914. június végétől ugyanezen év július végéig, tehát egy hónap alatt a boldog békeidő az emberiség addigi legszörnyűbb poklává vált. Rövid idő alatt a feje tetejére állt a világ, mely a szembenálló szövetségi rendszereket is, de főképp a polgári lakosságot, a hátországot váratlanul érte (mindkét fél gyors győzelemmel számolt). A katonai, sőt a politikai elit erre a háborúra már mondhatni évtizedek óta készült, újra kellett osztani a világot, azaz a gyarmatbirodalmakat. Létezett egy olyan optimista felfogás a századfordulón, amely szerint annyira rég dúlt már lokálisnál nagyobb mértékű háború, hogy a „fejlett ember” – a polgárság – elérte azt az utópiát, ideális állapotot, ahol a konfliktusok gazdasági, diplomáciai úton rendezhetővé válnak. Ezt az álláspontot azon tény is alátámasztotta, hogy a gazdasági kapcsolatok maguk mögött hagyták az országhatárokat és a politika érdekeit, nem törődve a kialakult szövetségi rendszerekkel, pusztán a profit jegyében törekedve a prosperitásra (lásd. Berlin-Bagdad vasútvonal terve). Az állóvíznek tűnő nemzetközi helyzettel szemben a mélyben már fékezhetetlen erők munkálkodtak, amelyeknek érdeke volt egy katonai konfliktus kialakulása. A cél nem volt más, mint a hatalmi pólusok újrarendezése, gazdasági és katonai pozíciók szerzése, esetleges hegemónia felé való elmozdítása a pentarchiának.

A XIX. század ’80-as éveitől kezdve elindult az a folyamat, amely négy év pusztításhoz vezetett, amit a szembenálló szövetségi rendszereknek tulajdoníthatunk. 1882-ben született meg a hármasszövetség a frissen egységbe kovácsolódott Német Császárság vezetésével, illetve az ekkor már dualizmus keretei között létező Osztrák-Magyar Monarchia (1879 óta szövetségben a Német Császársággal) és az ugyancsak újonnan integráns egységgé váló Olaszország csatlakozásával. Ezen hatalmi pólusnak egyértelmű célja volt Franciaország háttérbe szorítása, elszigetelése, s gyarmatbirodalmának megszerzése. Később a hármasszövetség átalakult, azon okból, hogy Olaszország Nagy-Britanniához és Franciaországhoz közeledett (1915-ben belépett a háborúba az antant oldalán), majd kivált, helyére pedig kezdetben Románia (1884 – „négyes szövetség”), végül pedig Bulgária és a „haldokló” Oszmán Birodalom lépett, kialakítva a központi hatalmak végső konstellációját. A folyamatos fegyverkezés, illetve a szövetségi rendszerek áthidalhatatlansága predesztinálta Európa országait, a régió többi nagyhatalmának, mint Franciaországnak, Nagy-Britanniának és Oroszországnak is lépnie kellett a kontinens közepén kikristályosodó katonai tömbbel szemben. Az antant, azaz az „entente cordiale”, Franciaország és Nagy-Britannia közötti, 1904-ben megkötött szerződés volt kezdetben, melyhez a háború folyamán valamennyi európai ország csatlakozott a „birodalmakkal” szemben. 1907-ben az antant tagja lett Oroszország is (angol-orosz szerződés), amelynek azon túl, hogy egy hatalmas hadsereggel bíró országot „vett fel” soraiba, az volt a másik jelentősége, hogy a központi hatalmak így két tűz közé szorultak, később többfrontos háborúra kényszerültek.

Nehéz meghatározni, hogy mi vezérelte a szövetségi rendszerek kialakulását, illetve, hogy adott országok miért is döntöttek az egyik-másikhoz való csatlakozásról, esetlegesen a korábbi ellenfélhez való „átállásról” (Románia, Olaszország). A háborút megelőzően több felvonásban már zajlottak világméretű „sakkjátszmák” (marokkói válság, balkáni háborúk), amelyek mégsem voltak elegendőek a konfliktus kirobbantására. Összességében 1914. június 28-ára már a „tömbök” határain ugrásra készen álltak katonák milliói, amelyhez elegendő casus belli volt egy pisztolylövés Szarajevóban.

Meghalt egy Habsburg

forras_mno_hu_3.jpg

1914. június 28-a eltérő jelentőséggel bír az utókor szemében. Szerbia nemzeti ünnephez hasonlítja, akárcsak a Magyarországot környező államok Trianont, míg mi, a „vesztesek” ha nem is gyászolunk, de XX. századi tragédiánk egyik kiváltó okának tartjuk. A történelemtudomány konszenzus útján értelmezi e napot, miszerint 100 éve a szarajevói szerb nacionalisták által elkövetett merénylet volt a kiváltó oka az első világégésnek. Azonban arról már kevesebbet beszélünk, hogy ha Ferenc Ferdinánd túl is élte volna a merényletet, akkor feltehetőleg lett volna más ürügy a háború megkezdésére, mivel mindkét katonai tömbnek „érdeke” fűződött hozzá.

A nyári hónapot megelőzően az Osztrák-Magyar Monarchia nagyarányú szláv, illetve román kisebbségei révén, sorozatos konfliktusba került a török uralom alól felszabaduló, majd részben megerősödő, s a nacionalizmus útján elinduló környező államokkal, mint Szerbiával, vagy Romániával. A Monarchiának nem csak külpolitikai ellentétei voltak, ellenben a magyarországi (de a Lajtán-túli) kisebbségek szeparatista törekvéseit is kordában kellett tartania (pánszlávizmus kontra ausztroszlávizmus). A helyzetet csak árnyalta, hogy a Monarchia presztízsének ártott Szerbia agresszív politikája, amely mögött közvetlenül Oroszország, közvetve pedig az antant állt, ami az erődemonstráció kierőszakolásához vezetett. Így 1914-re a belső viszályokkal sújtott, katonailag egyre inkább leszakadó (véderő vita) Monarchia politikai tekintélye nem jelentett akkora elrettentő erőt, hogy Szerbia ne kíséreljen meg „dacolni” vele.

A konfliktus kiéleződéséhez pedig az osztrák-magyar trónörökösnek, Ferenc Ferdinándnak, a szarajevói-boszniai hadgyakorlaton történő részvétele szolgált. Már a fiatal nebulók is ismerhetik azon tényeket a történelemtankönyvekből, hogy június 28-án, a szerb állam és az orosz titkosszolgálat tudtával Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos nacionalista szekta tagja, meggyilkolta a trónörököst és feleségét. A merénylethez szorosan kapcsolódik a trónörököst védő „kisebb hadsereg-testőrség ügyetlensége”, illetve a máig tisztázatlan háttér-információk kérdése, mint például, hogy az osztrák titkosszolgálat tudott a merénylet tervéről, helyszínéről és módjáról, mégsem cselekedett. Katona Béla, korabeli újságíró tudósítása kiválóan lefesti az 1914-es viszonyokat: „… néhány perc alatt gyász borul Szarajevóra. Kikerül a sok középületre a fekete lobogó, s szomorú aktualitást nyernek a polgármesternek üdvözlő szavai: Szarajevónak legemlékezetesebb napjai maradnak azok, melyeket Ferenc Ferdinánd és felesége falai között töltöttek. A tragédia napja még a gyászé, a kegyeleté. (...) De a következő nap már a megtorlást hangoztatja. Scwarra államügyész, Pfeffer vizsgálóbíró és Illnie kerületi elnök jelenlétében vallomást tesz a gyilkos. Rövid mondanivalója van. Princip a neve, s arra a kérdésre, hogy miért jött Szarajevóba, csak ennyi a válasza: Látják! Azután apatikus hallgatásba merül.” Katona a temetésről a következő tudósítást írta, mit sem sejtve az elkövetkezendő időszak borzalmairól: Este hat órakor tartották nagy katonai készenlét jelenlétében a temetést s este fél nyolckor a szarajevói állomásra érkezett az udvari vonat. (...) Rákapcsolva egy fekete Pullmann-kocsi, rajta hatalmas fehér kereszt. (...) A trónörökös és neje megindultak a borzalmas emlékű Bosznia földjéről, haza a Habsburgok sírboltja felé.”

Casus belli

A "100" évvel korábbi események ismertetése azonban nem lehet teljes a merényletet követő egy hónap vizsgálata nélkül, minek következtében 1914 augusztusában már egész Európa hadban állt. A vezető elit, valamint az uralkodó, Ferenc József, a merényletet a szerb nacionalizmus javára „könyvelte el”, amely a korábbi ellentétek radikális és gyors megoldási lehetőségével kecsegtetett. Berchtold, osztrák-magyar külügyminiszter, a bécsi német követ előtt a következő véleményt képviselte: „Komoly emberek részéről is gyakran hallom itt azt a kívánságot, hogy egyszer már alaposan le kell számolni Szerbiával. Előbb követeléseket kell támasztani Szerbiával szemben és ha ezeket nem akceptálják, akkor energikusan kell eljárni.”[1] Az osztrák-magyar hadvezetés június 28-át követően dilemma előtt állt, mivel mindenképp meg kellett torolnia a szarajevói merényletet, hogy ne veszítsen presztízséből, azonban az érettebb vezetők, mint Tisza István felismerték, hogy egy esetleges háborúnak beláthatatlan következményei lennének mind az államalakulat, mind pedig saját népük esetében (július 7-én Tisza István magyar királyi miniszterelnök kivételével a közös minisztertanács döntött a Szerbiával szembeni fellépésről). A megnyugtató „vigaszt” a háború megkezdésére az a július 5-i német vezérkari döntés jelentette, miszerint a Német Császárság egy Szerbiával való konfliktus esetén kiállna szövetségese mellett (segítségnyújtási garanciarendszer). Innentől kezdve már nem lehetett megállítani a háború forgatagát, csak a diplomáciai formalitást kellett megtalálnia a szembenálló feleknek. Európa, s több millió ember sorsa négy évre – ha nem többre - eldőlt.

A merényletet követően a Monarchia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Szerbiával, majd elfogadhatatlan ultimátumot küldött a délszláv államnak. Az ultimátum a következő elvárásokat tartalmazta (részlet): „A szerb királyi kormány … 1. megakadályoz minden olyan kiadványt, amely a Monarchia ellen irányuló gyűlöletre és megvetésre izgat..., 3. kiküszöböli a szerb közoktatásból, éspedig úgy a testületből, mint a tanszerekből mindazt, ami az Ausztria-Magyarország ellen irányuló propagandát terjeszti vagy erre alkalmas; 4. eltávolítja a hadseregből és az állami hivatalokból mindazokat a tiszteket és hivatalnokokat, akik részesek az Osztrák-Magyar Monarchia ellen irányuló propagandában; a császári és királyi kormány fenntartja magának, hogy ezek neveit és cselekedeteit közölje a királyi kormánnyal; 5. elfogadja a császári és királyi kormány szerveinek Szerbiában való közreműködését a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalmak leküzdése körül.” A helyzet ironikus voltát mutatja, hogy Szerbia hajlandó lett volna július közepéig az ultimátumot elfogadni, így lehet, hogy a háború kitörését is meggátolni (vagy elodázni), mikor megérkezett az orosz nagykövet „biztatása” – habár a történelemben a „mi lett volna, ha…” frázis nem sokat ér. Végül egy hónappal Ferenc Ferdinánd halálát követően, július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának, amelyet követően július 29-én az Orosz Birodalom mozgósított, szövetségesi kötelezettségeire hivatkozva. A konfliktus lokalizálódását meggátolta, hogy július 31-én a Német Császárság ultimátumot küldött Nagy-Britanniának és Franciaországnak, ugyancsak a segítségnyújtási garanciát, továbbá az orosz fél agresszív magatartását jelölve meg ürügyként. A konfliktus casus belli jellegét támasztja alá, hogy egy osztrák-magyar trónörökös halála miatt később belépett egy európai háborúba Japán, illetve az Egyesült Államok is, kiknek nem volt oka „hadakozni” néhány Közép-Kelet-európai állammal, mégis megtörténhetett mindez. 1914. augusztus 12-re a szembenálló tömbök tagországai közül kivétel nélkül mindegyik hadat üzent ellenfeleinek.

A júliusi, majd augusztusi hadüzenetek számos frontot és millió halottat eredményeztek, ahelyett, hogy II. Vilmos, német császár, ígérete teljesült volna: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” Nem így történt. Gondolatmenetem zárásaként Tisza István, az uralkodónak küldött, memorandumának részlete szolgál: „Egy általunk provokált háborút valószínűleg nagyon kedvezőtlen feltételek mellett kellene végigküzdenünk, míg a leszámolásnak későbbi időre halasztásával, ha ezt az időt diplomáciailag jól használjuk ki, az erők arányának javulását érhetnők el.”[2] Tragédiánk, hogy Tisza szavai nem jutottak el „megértő” fülekhez.

Forrásjegyzék

A központi hatalmak hadicéljai. – Forrás: nagyhaboru.blog.hu (http://nagyhaboru.blog.hu/2011/01/11/a_kozponti_hatalmak_hadiceljai)

A Monarchia ultimátuma Szerbiának (hanganyag). – Forrás: tudasbazis.sulinet.hu (http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/magyar-tortenelmi-terkeptar/hanggyujtemeny/a-monarchia-ultimatuma-szerbianak-reszlet)

A „Nagy Háború” emlékezete. – Forrás: barankovics.hu (http://barankovics.hu/cikk/a-nagy-haboru-emlekezete)

A szarajevói pisztolylövés: 90 éve. – Forrás: mult-kor.hu (http://mult-kor.hu/cikk.php?id=5722)

A szerb megemlékezések is megkezdődtek Andricgradban. – Forrás: mandiner.hu (http://mandiner.hu/cikk/20140628_a_szerb_megemlekezesek_is_megkezdodtek_andri_gradban)

Dévavári Zoltán: Az utolsó manőver. A szarajevói véres órák – A Bácsmegyei Napló Szarajevóba küldött munkatársától. – Forrás: magyarszo.com (http://www.magyarszo.com/hu/2384/kozelet/112975/Az-utols%C3%B3-man%C5%91ver.htm)

Galántai József: Magyarország az első világháborúban. Korona Kiadó, Budapest, 2001.

Gavrilo Princip feltámadásai. – Forrás: mno.hu (http://mno.hu/riport/gavrilo-princip-feltamadasai-1234553)

John Keegan: Az első világháború. Európa Könyvkiadó, 2010, Budapest.

Kontra Ferenc: Volt egyszer egy Nagy Háború. – Forrás: magyarszo.com (http://www.magyarszo.com/hu/2226/velemeny_allaspont/106690/Volt-egyszer-egy-Nagy-H%C3%A1bor%C3%BA.htm)

Vermes Gábor: Tisza István. Millenniumi magyar történelem, életrajzok. Osiris Kiadó, 2001, Budapest.

 

[1] Galántai József: Magyarország az első világháborúban. In.: 79.o.

[2] Galántai. In.: 85.o.

Szólj hozzá

trauma magyarság etnikum konfliktusok 1914 Európa I. világháború Kárpát-medence