2015. már 04.

A magyarországi szerbek az I. világháborúban

írta: Kispál Richárd
A magyarországi szerbek az I. világháborúban

1914 nyarán a Monarchia katonai konfliktusba került Szerbiával, ami az I. világháború kirobbanását eredményezte. A háborús helyzetet bonyolította az a tény, hogy egy jelentős, közel fél millió fős szerb közösség élt a Magyar Királyság déli határain (nem beleértve a társult horvát állam 600 ezres szerbségét), közvetlenül a front mentén. A magyar kormány, valamint az osztrák-magyar hadvezetés érzékelte a helyzet abszurditását, illetve „tűzfészek” jellegét, így 1914 és 1918 között igyekezett engedményekben részesíteni a nemzetiségeket a lojalitásuk fenntartása érdekében. De milyen is volt a korabeli közhangulat a háború kapcsán, illetve a szerb kisebbséget illetően? Hogyan vélekedett a helyi sajtó a háborúról, Szerbiáról, továbbá egyes szerb anyanyelvű állampolgárairól? Nem utolsósorban pedig Szerbia és a délszlávok összességében milyennek is látták a Monarchiát?

1.jpg

A háborút megelőzően „a magyar politikai elit süketet és vakot játszott, se a külső, se a belső kihívásra nem tudott megfelelő válaszokat adni. A többség észre sem vette, hogy mekkora a baj. El volt foglalva a napi politika apró-cseprő küzdelmeivel, sütkérezett saját nagyságában, élvezte a parlament gyönyörű új épületét és alapvetően úgy érezte: minden rendben van.”

Magyar kisebbségpolitika az 1910-es években és a háború alatt

1914 júniusában egy igen feszült nemzetközi légkör fókuszában létezett az Osztrák-Magyar Monarchia, mint a központi hatalmak egyik tengelye, illetve annak egyenrangú tagállama, a Magyar Királyság. A magyar elem a Kárpát-medencében az 1867-es kiegyezést követően 40 %-ról 51-52 %-ra kúszott fel[1], azonban a kisebbségi kérdés továbbra is az állam kardinális problémája maradt, amit társadalmi (szociális) és gazdasági válság is sújtott ezen években.

Az 1910-től kormányt adó Nemzeti Munkapárt Tisza István vezetésével érzékelte a lehetséges katonai konfliktusok és a kisebbségi kérdés összefonódásának veszélyét, ezért több eszközzel megkísérelte konszolidálni a problémát. Első lépésként Tisza választási paktumot kötött a nemzetiségi pártokkal, melyek „odaszavaztak” a kormánypártra. Ezen gesztus ellenére a magyar elit meghátrált, félve a túlzott kisebbségi befolyástól, így megszegte az egyezményt, minek eredménye az lett, hogy a korábban 26 nemzetiségi képviselő száma nyolcra csökkent. Kisebbségi érdekképviselet nélkül pedig az érintett nemzetiségek általánosságban 100 éve, de napjainkban is akként reagálnak, hogy elkezdenek a függetlenséget zászlajára tűző illegális szervezetekben, illetve a szeparatizmusban gondolkodni. A más állami keretre történő „váltást” pedig csak erősítette a frissen függetlenedett, a balkáni háborúkban területét és tekintélyét jelentősen megnövelő Szerbia kommunikációja, illetve a szerb államnak a délszlávokat egy állami keretben való egységesítését zászlajára tűző nacionalizmusa (a szerb főváros, Belgrád, a földrajzi közelsége miatt jelentős kulturális-politikai hatást gyakorolt a délvidéki szerb közösségre).

1910 és 1912 között mind a Monarchia és Szerbia, mind pedig a magyar kormány és a szerb kisebbség viszonylatában tovább mélyült a válság. A magyar kormány ekkoriban korlátozta annak a szerb, ortodox egyháznak az autonómiáját, mely egyben a kisebbség közösségi életének a motorja is volt. A „délszláv politika” tekintetében a magyar kormány viszonya nem csak a szerb, de a horvát kisebbséggel is megromlott, melynek fő oka az 1910-ben elfogadott választójogi törvény volt, ami 1912-től felszámolta az 1868-ban kialakult közjogi viszonyokat és felfüggesztette a horvát autonómiát, áttérve rendeleti kormányzásra. A kérdést tovább árnyalta a Monarchián belül a délszláv elem növekedése Bosznia-Hercegovina 1908-as annektálásával. Az annexió komoly nemzetközi konfliktust váltott ki: az orosz külpolitika Szerbiát 1910-től látványosan támogatni kezdte, sőt az 1912-1913-as I. Balkán háborúban már beszivárogva katonai segítséget is nyújtott neki. Mindezen tények ismeretében elmondható, hogy a Monarchia nemzetiségpolitikája a nagy nemzetközi politikán belül sajátos konstellációt alkotott.

A világháború előestéjén Tisza István, mint magyar miniszterelnök, kifejezetten háborúellenes álláspontot vallott, mivel érzékelte, hogy a Monarchia és Szerbia, közvetve pedig a Monarchia és az Orosz Birodalom közötti konfliktus könnyen nagyhatalmi játszmává válhat, mely akár a dualista államalakulat, azon belül pedig a történelmi Magyarország széthullásával is fenyegethet. Felismerve a veszélyt, Tisza a korábbi magyar politikai gyakorlattól eltérően 1913-tól konszenzusos, tárgyalásos politikát igyekezett megvalósítani a nemzetiségekkel. Ez a politikai magatartás igaz kiváltotta a konzervatív körök rosszallását, emellett a nemzetiségek kevesellték is ajánlatát, mégis Tisza autokrata személyiségének köszönhetően képes volt ezen nehéz helyzetben konstruktív megállapodásokat kötni (szlovákoknál hűségnyilatkozat, míg a románoknál tárgyalási alap).

A pozitív, együttműködésre okot adó folyamatoknak az I. világháború kitörése szabott gátat, melyben a magyar államnak, hovatovább nemzetiségeinek az ellenfelei a nemzetiségek anyaállamai voltak, legfőképp pedig az a Szerbia, kinek határai mentén a történelmi Magyarországon belül jelentős szerb etnikai tömb élt. A magyarországi nemzetiségek 1914 júliusától igen nehéz „pszichológiai helyzetbe” kerültek, mert szerették anyaállamukat, ugyanakkor többségük lojális volt a Magyar Királysághoz is. Ugyancsak kényes helyzetet teremtett az a közös hadsereg, melyben az osztrákokon-németeken és magyarokon túl szerbek, horvátok és románok is harcoltak, sőt egész zászlóaljakat, katonai egységeket alkottak.

A magyar és az osztrák politikai vezetés is érzékelte, hogy háborúban nemzetiségi békére van szükség, ezért több rendeletben kísérelt meg a magyar kormány engedményeket adni nemzetiségi állampolgárainak. Ilyen volt a Sándor József belügyminiszter által kiadott 8400./1914-es rendelet, mely engedélyezte a nemzetiségek széleskörű nyelvhasználatát, illetve nemzeti jelképeinek kitűzését, akár a hadseregben is. A rendelet továbbá szabályozta, hogy a főleg nemzetiségek lakta (például Délvidék), katonailag érintett területeken, megerősítették a polgári közigazgatást, szembe menve a korabeli bevett statáriális gyakorlattal. Ugyanezen év 114000.[2]-es számú rendelete kimondta a Lex Apponyi mérséklését, mely szerint, amennyiben egyharmad a nemzetiségek aránya egy adott iskolában, úgy kötelező a kisebbséghez tartozó tanulók anyanyelvi oktatása (ez a döntés „B” típusú, vegyes, sőt „asszimilációsnak is nevezett” iskolákban jelentett előrelépést).

A kedvezményeket és a konszolidált helyzetet az 1917-es kormányváltás, ezzel együtt pedig Tisza menesztése söpörte el. Mind az Esterházy Móric, mind pedig a Wekerle Sándor vezette kormány a nemzetiségi jog szűkítésében látta az ország stabilizálásának lehetőségét a háború válságos éveiben. „Programját” mindkét kormány úgy kísérelte meg elfogadtatni, hogy az állampolgári jogokat az 1870-es évekhez hasonlóan szélesen bővítette, míg a kollektívet – amit a nemzetiségek igazából igényeltek – csökkentette. Az 1917-től kialakuló kisebbségpolitikai gyakorlatról így egyértelműen elmondható, hogy visszalépést jelentett a korábbi közeledéshez képest.

Az „i-re a pontot” az 1918. áprilisi események tették fel a Rómában tartott Nemzetiségi Konferencián, ahol a Monarchia nemzetiségei döntöttek az államalakulattól való végleges elszakadásról (azaz a föderalizálás elutasításáról is), illetve az önálló nemzetállamok jövőbeli kialakításáról.

Szerbek és a helyi magyar sajtó

A következőkben a térség viszonyaival foglalkozó helyi lapoknak, mint a Délmagyarországnak, illetve a Szegedi Naplónak két-két „jellegzetes” cikke kerül elemzésre. A Délmagyarországról elmondható, hogy jobbára polgári, liberális, inkább ellenzéki alapokon nyugvó lap volt a vizsgált időszakban, míg a Szegedi Napló (továbbiakban Napló) képviselte a „nemzetiebb”, függetlenségi oldalt, így a két orgánum elemzésével egy dichotómia feltárása lehetséges. Ezen lapok forrásai azért is érdekesek, mivel nem csak országos, mondhatni nagypolitikai kontextusba helyezik a szerb-magyar kérdést, ellenben helyi szinten mutatják be (Bács-Bodrog-, Torontál-, Temes-, Csanád- és Csongrád-vármegye) a valós képet a két nép együttéléséről, esetleges ellentéteiről.

1914. augusztus 12-én, közvetlenül a háború kitörését követően a Délmagyarország a magyarországi szerbek lojalitásáról írt („Az ókeresztúri szerbek hazafiassága”). „A mostani viszonyok között kétségtelenül a legnehezebb helyzetben vannak azok a szerb nemzetiségek, akik Magyarországot vallják hazájuknak és magyar érzelmeket táplálnak lelkükben. Pedig, hogy a délvidéki szerbek nagy része milyen hazafiasan viselkedik, azt élénken illusztrálja az ókeresztúri szerb hitközség közgyűlése, mely egyhangúlag, nagy lelkesedéssel a Vörös Kereszt Egyesület támogatására ezer koronát szavaztak meg, a hadba vonult katonák családtagjai részére pedig 500 koronát. (…)” Egy 1914. szeptember 14-i, „Hazafias szerbek” című hír is a lojalitást fogalmazza meg, cáfolva a magyarság szeparatizmus miatti aggodalmát: „Egy ó-és újszentiváni küldöttség megjelent a városi tanácsosnál és fölajánlotta a községbeli hazafias szerbek áldozatkészségét ahhoz a nemes és lelkes munkához, amelyben a háború okozta sebek behegesztése céljából az egész magyar társadalom részt vesz. (…) A szentivániak nem csak anyagi, de véráldozatban is kiveszik részüket a monarchia háborújából.”

A háború következtében kialakult helyzet leírására, valamint a (lojális) szerbség és a történelmi Magyarország (az állam) viszonyának bemutatására a következő, 1914. október 6-án, a Szegedi Naplóban megjelent, „A szerb pópa búcsúztatója a bitófa előtt” című rövid hír a legalkalmasabb: „Ismeretes dolog, hogy amikor csapataink kivonultak Pancsova városából, az ottani szerbek egy része nemcsak örömmel és ebéddel várta Petár király toprongyos leventéit, hanem időközben ki is rabolták a menekülő magyarok házait. (…) Két szerb földműves, akiket nem értek tetten, most került haditörvényszék elé. Halálra ítélték őket, s holttestük mellett a szerb pópa a következőket mondta: Isten nagy és hatalmas. Ereje világokat dönget és nemzeteket dönt porba. A Mindenható szent és kegyelmes. Megbocsátja a bűnök sokaságát és vétkek milliárdjait. Csak egyet nem bocsájt meg az Úr, a hazaáruló vétkét. Az a legrettenetesebb bűn. Szeressétek tehát ezt a földet, amely kenyereteket adja s amelyben atyáitok hamvai porladnak.”

A helyi sajtóorgánumok elemzésének zárásaképp Tisza István 1918. október 17-i nemzetgyűlési beszéde a releváns, mely október 18-án jelent meg a Naplóban a „Képviselőház ülése” címmel: „Azoknak a nemzetiségeknek nagyrésze, melyek nem tartoznak sem a magyar, sem a német fajhoz, szintén hűséggel illeszkedik be a nemzet keretébe, és csak elenyésző kisebbség az, amely azzal szembehelyezkedik. (…) Sohasem voltunk a nemzetiségek elnyomói!” Az idézett beszéd korabeli kontextusba helyezve számos ponton állít valótlanságot, illetve utal rossz helyzetfelismerésre. Ekkor már nem Tisza volt kormányon, így a magyar kisebbségpolitika inkább korlátozó, mint adakozó képet képviselt a nemzetiségek szemében. 1918 októberére a környező államok megkezdték a nemzetiségek és egyben magyarok lakta vidékek megszállásának előkészületeit, mely ellen a válságban lévő magyar politika nem volt képes konstruktív alternatívát felmutatni.

Ürügy vagy ok – háború vagy béke?

100 év távlatából feltehetjük azt a kérdést, hogy a magyar politika elkerülhette volna-e a Szerbiával, valamint a magyarországi szerbekkel való konfliktust? Annak ellenére, hogy a kormányzó politikai elit Tisza István vezetésével már az 1910-es években érzékelte, hogy megegyezés szükséges a nemzetiségekkel, azok anyaországaikkal való konfliktus elkerülése érdekében, mégsem volt képes egy olyan „standard” politikai arculatot formálni, mely „eltántorította” volna főleg Szerbiát (és Romániát) a határaikon túl élő honfitársaik elszakadásra való ösztönzésétől. Az erőteljes szerb állami propaganda, Szerbia regionális törekvései, valamint a szerb kisebbségnek a nacionalizmusra való fogékonysága önmagában hordozta a háború lehetőségét, amit csak erősített az a tény, hogy a monarchia nemzetközi tekintélye és katonai potenciálja egyre csökkent a XIX. századhoz viszonyítva. A korabeli sajtóorgánumok ezen túl mind kiálltak a trónörökös meggyilkolását követően a háború szükségessége és létjogosultsága mellett, azonban kivétel nélkül egy lap sem támadta a magyarországi délszlávokat. Tehát amennyiben a kevésbé tudományos „mi lett volna, ha…” kérdést meg kell válaszolni, akkor feltehetőleg a háborúnak a merénylettől függetlenül be kellett következnie, annak időpontja azonban valószínűsíthetően későbbi évekre tolódott volna – amit Tisza István miniszterelnök is inkább támogatott („Egy általunk provokált háborút valószínűleg nagyon kedvezőtlen feltételek mellett kellene végigküzdenünk, míg a leszámolásnak későbbi időre halasztásával, ha ezt az időt diplomáciailag jól használjuk ki, az erők arányának javulását érhetnők el.”[3]).

Szakirodalom és forrásjegyzék

Galántai József: Magyarország az első világháborúban. Korona Kiadó, Budapest, 2001.

John Keegan: Az első világháború. Európa Könyvkiadó, 2010, Budapest.

Magyarország népessége. - Forrás: mek.oszk.hu (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/171.html)

Megszámláltattál – A magyar tragédia előérzete. Forrás: mandiner.blog.hu (http://mandiner.blog.hu/2014/07/16/megszamlaltattal_a_magyar_tragedia_eloerzete)

Tisza a nemzetiségi kérdésről. Trianoni Szemle, II. évfolyam/1.szám (Trianon Kutatóintézet, 2010)

Osztrák-Magyar Monarchia adatbank. - Forrás: omm.hu (http://www.omm1910.hu/?/adatbank)

Napilapok

Délmagyarország

1914. augusztus 12.: Az ókeresztúri szerbek hazafiassága. (III. évfolyam 198. szám, 4. oldal)

1914. szeptember 14.: Hazafias szerbek. (III. évfolyam 228. szám, 6. oldal)

Szegedi Napló

1914. október 6.: Szerb pópa búcsúztatója a bitófa előtt. (XXXVII. évfolyam, 254. szám, 6. oldal)

1918. október 18.: A képviselőház ülése. (XLI. évfolyam, 240. szám, 2. oldal)

 

 

[1] A magyarság növekedését több tényező mozdította előre, mint a peremterületeken élő nemzetiségek tagjainak a jobb élet reményében nyugatra történő vándorlása, gazdasági-kulturális okokból önkéntes asszimiláció, a nyelvhatáron élők identitásváltása, illetve 1907-től a Lex Apponyi révén erőszakos magyarosítás.

[2] 1914. augusztus 13. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1914. évi 114 000. sz. rendelete (utasítása) az állami elemi népiskolákban a nem magyar anyanyelvnek kisegítő nyelvként való felhasználásáról, és mint tantárgynak tantervszerű tanításáról.

[3] Galántai József. In.: 85.o.

Szólj hozzá

magyar állami szerbek 1914 I. világháború kisebbségpolitika