2015. már 03.

A magyar kisebbségpolitika kezdetei

írta: Kispál Richárd
A magyar kisebbségpolitika kezdetei

Az 1849-es év júliusi hava sok szempontból kimagasló a magyar forradalom és szabadságharc eseményei közül. Több, mint 165 éve térségünkben, de európai viszonylatban is olyan páratlan intézkedések születtek a magyar állam (kormány) és a politikai elit részéről, melyek egy toleráns, polgári, prosperáló és modern Magyarország alapjait teremthették volna meg. A sors fintora, hogy mire a magyar kormány 1849. július 28-ára meg tudott egyezni a nemzetiségekkel és azt határozati keretbe foglalni, addigra mozgástere leszűkült, idegen csapatok szállták meg az országot, s a szabadságharc elbukott. Igaz a következő években a függetlenség és a reform eszméje háttérbe szorult, azonban a köztudatban gyökeret vertek a formálódó kisebbségpolitika elvei, melyek a későbbi évtizedekben meghatározó irányvonalakká váltak, ugyanakkor a parlamenti viták alapjául is szolgáltak.

Cikkem célja az 1848-1849-es években formálódó magyar kisebbségpolitika bemutatása, a többség-kisebbség reláció korabeli elemzése, melyhez szorosan kapcsolódik a zsidóság társadalmi, állampolgári helyzetének rendezése is.

forras_torenelemklub_com.jpg

A nemzeti öntudatra ébredés

A XIX. század elejére a Habsburg Birodalom különböző népeihez is elért a felvilágosodás és a polgárosodás révén Nyugat-Európában már korábban kialakult nemzeti tudatra, illetve az önálló nemzetre való igény – azaz körvonalazódni kezdtek az eltérő nemzeti identitások. A Magyar Királyság területén ebben az időszakban hét „nagy” nemzetiség élt (a magyart is beleértve), kikhez különböző időszakokban, mondhatni olykor „fáziskéséssel”, jutott el ezen eszme. Így a magyarság, mint az állam által hivatalosan is elismert „többség”, valamint a leginkább polgárosodott közösség (a némettel együtt, teljes társadalmi struktúra) már a XVIII. század végén saját identitásának kiteljesítését kísérelte meg, míg ez a folyamat például a románoknál vagy a ruténeknél az 1840-es évekre ért csak be.

Egy intenzív társadalmi és szemléletbeli átalakulás is zajlott a korszakban. A polgárosodás elterjedése révén megkezdődött a merev társadalmi korlátok, a rendiség lebontása, az osztálybeli származás háttérbe került és olyan csoportképző tényezők kezdték átvenni a vezető szerepet, mint a nemzeti hovatartozás, a közös identitás, az anyanyelv vagy a kultúra. Ezen fejlődéshez elengedhetetlen elem volt jelen esetben a magyar nyelv modernizálása, illetve hivatalos, államnyelvé való tétele (korábban rövid ideig a német és a latin volt a hivatalos nyelv). Ahogy Széchenyi István is fogalmazott a reformkorban, „nyelvében él a nemzet”. Míg 1820-ban még ezt a kezdeményezést az összes kisebbség támogatta, addig 1844-ben, mire a folyamat beért, a horvátok már feliratban bírálták a döntést, tehát náluk is kialakult a nemzet, mint kategória, melyben a horvát nyelvet szerették volna saját közéleti ügyeik rendezésére alkalmazni.

A nemzeti öntudatra ébredéssel párhuzamban új választóvonalak jelentek meg, mint a többség-kisebbség reláció, mely abban nyilvánult meg, hogy a magyar jobbágy innentől már inkább a magyar nemessel kereste nemzeti alapon a partnerséget, mint mondjuk 50 évvel korábban, amikor természetes szövetségese még a román jobbágy volt. A frissen nemzetté szerveződött magyarságnak és elitjének azonban fel kellett ismernie, hogy a magyar nemzet kategóriája nem fogja át a többség fogalmát, azaz a kisebbségek arányukat tekintve többséget alkotnak, így megkerülhetetlen a más népekkel való együttélés, s az együttműködés (40 – 60 %-os arány a nemzetiségek javára). A helyzetet árnyalta az a tény, hogy a magyar politikai elit leginkább saját nemzeti törekvéseinek elérését favorizálta, míg a nemzetiségek igényeit nem vette figyelembe, így azok a forradalom és az áprilisi törvények idején jogokat kértek, majd követeltek maguknak, s miután így sem érték el céljukat, az elszakadást is kilátásba helyezték.

Szabadság, jogegyenlőség, kisebbségi vagy közösségi jogok?

1848. március 15-ét hajlamosak vagyunk a magyar nemzet javára monopolizálni, azonban a nemzetiségek ugyancsak pozitívan fogadták az akkori eseményeket, részt kívántak venni a reformokban, minek következtében saját nemzetiségi tanácsokat is alapítottak, kifejezve saját közösségi törekvéseiket egyben. A magyar elit azonban hibásan értelmezte a magyarországi politikumot, s abban a nemzetiségek szerepét, nem volt érzékeny ezen népek jogos követelései irányába. A forradalmi jogalkotás fő oszlopainak elismerésekor, az áprilisi törvények megfogalmazásakor (1848. április 4-11.) emiatt nem kapott szerepet a nemzetiségi kérdés rendezése, ami egy többnemzetiségű országnál, mely a modernizálódás útjára szeretne lépni, szükséges lett volna. Március 28-án a szlovákság petíciót intézett a kormányhoz, melybe amellett, hogy üdvözölték a változásokat, kérték a saját nyelvű iskolahálózat kialakítását, csakúgy, mint a szerbség egy nappal korábban, azonban az országgyűlés mindkét kérelmet elutasította az állam, s annak intézményeinek egységére (oktatási hálózat) hivatkozva. A szlovák és a szerb politikai elit az elutasító válaszra egyaránt úgy reagált, hogy területi autonómia létrehozását követelte (május 10. és 13.), tehát már jóval többet, mint korábban. A legradikálisabb helyzet a horvát kérdésben alakult ki, ahol a horvát minimum az autonómia – részleges függetlenség (belügyekben) megadása volt, melyet ugyancsak nem kaptak meg a magyar országgyűléstől, így június 15-én bejelentették az elszakadásukat a Magyar Királyságtól.

Az 1848-as év több lehetőséget hordozott magában, mellyel a magyarság nem tudott élni. A korszellemhez illeszkedve a magyar elit úgy gondolkodott, hogy a nemzetiségeknek „jót tesz majd”, ha segítik a magyarrá válás lehetőségét, figyelmen kívül hagyva saját identitásuknak, nemzeti érzületüknek a fontosságát. A nemzetiségi kérdést azonban a jogegyenlőség, a közteherviselés kimondásával, a jobbágyság intézményének eltörlésével és az ország közjogi helyzetének a tisztázásával nem lehetett megoldani. Miután felállt az új magyar kormány és reformtörvényeiket elfogadták, Bécs „oszd meg és uralkodj” - politikája révén nyár közepére szinte az összes nemzetiség (kezdetben a szlovákot, a ruszint és a németet kivéve) felkelt az ekkor már magyar forradalomként definiált folyamatokkal szemben. Így elillant az a lehetőség, hogy az ország egészében, összes népével együtt induljon meg a fejlődés felé, ami mindenkinek érdekében állt. Emellett ekkor kezdett el körvonalazódni az a későbbi hibás politika is, hogy a kölcsönös bizalmatlanság miatt a magyar „többség” uralkodni akart a nemzetiségek felett, legalábbis nem partnerként együtt élni velük, míg a nemzetiségek „elnyomóként” tekintettek a magyarságra, s az állam minden intézkedését diszkriminatívnak vélték, mely előbb-utóbb a szeparatizmushoz vezetett (1918-1920).

Július 28. története és vívmányai

Előzetesen ki kell jelentenünk, hogy 1848-at megelőzően magyar kisebbségpolitika, csakúgy, mint annak a szabályozására szükséges törvény, határozat, nem létezett. A szabadságharc időszakában, mint korábban is írtuk, a szerbek, a horvátok, a románok a magyarokkal szemben harcoltak, így a magyar kormánynak fel kellett ismernie, hogy megegyezés szükséges ezen népekkel. Tárgyalások már zajlottak 1848 végén, azonban gyakorlati sikerek csak 1849 májusától születtek, amikor az országot már két irányból támadták, s a szabadságharc kimenetele eldőlni látszott.

1849 júliusára a magyar kormánynak sikerült megegyeznie a román és a szerb nemzetiséggel Szegeden, melyet július 28-án kiterjesztettek az összes magyarországi nemzetiségre. Teleki László, az ekkori magyar kormány párizsi követe (konzultálva a nemzetiségek emigráns vezetőivel) szerint nem elég a szabadság, egyenlőség, testvériség, „a népek nemzetiségi életet is kívánnak élni”. Az első nemzetiségi „törvényt” maga Kossuth Lajos fogalmazta meg, míg Horváth Mihály, csanádi püspök, terjesztette be az országgyűlés elé, melyet egy hét vita, s konzultációt követően magabiztos többséggel fogadtak el. A határozat értelmében minden nemzetiség élhetett volna a kulturális autonómia lehetőségével, tehát a szabad nyelvhasználattal, s a vallásgyakorlással, továbbá az alap és középfokú oktatás, illetve a helyi közigazgatás is a nemzetiség anyanyelvén működhetett volna, végül pedig a kisebbséghez tartozó állampolgároknak lehetőségük lett volna intézmények és egyéb testületek alapítására is. A konzultációt követően a magyar fél továbbra is elzárkózott a területi autonómiától, mivel az az ország egységét fenyegette a szemükben, illetve szeparatizmusra is okot adhatott, amibe a nemzetiségek ekkor még hajlandóak voltak belemenni, erről a megoldási lehetőségről lemondani. Az autonómián túl a törvény értelmében a törvényhatóság kétnyelvűvé alakult át, illetve a középszinten a megye is hasonló tendenciákat mutatott, tehát a nemzetiségek szerepe megnövekedett volna nem csak helyi, de megyei, sőt regionális szinten is, ami együttműködési alapul szolgálhatott volna a későbbiekben. Hasonlóan fontos eleme volt a határozatnak, hogy a szabadságharc ellen korábban harcolókat amnesztiában részesítette, ugyanakkor a nemzetiségi katonáknak/nemzetőröknek a vezényleti nyelvük az anyanyelv lett, illetve a bíróság is az adott nemzetiség nyelvén kellett volna, hogy ítéletet hozzon. A határozat (http://epa.oszk.hu/00000/00036/00016/pdf/07.pdf) továbbá a következőképp fogalmazott és az alábbi területeket érintette még: „A magyar birodalom területén lakó minden népiségnek szabad kifejlődése a következőkben ezennel biztosíttatik: Az ország diplomatikai nyelve, azaz az állam hivatalos nyelve a magyar, de az országban divatozó más nyelvek használatára lehetőség nyílik… A határozat végül felhatalmazza a kormányt, hogy rendelet vagy törvény által orvosolja a nemzetiségek sérelmeit, s tegyen eleget előadandó jogszerű kívánataiknak.”

Ugyanezen a napon fogadták el a zsidóság emancipációját kimondó törvényt is (1849. évi IX. törvény), mely az izraelita kisebbség több évszázada tartó jogi bizonytalanságát számolta fel, s a magyar fejlődés egyik „motorja” felé való gesztustétel, illetve köszönet volt a szabadságharc mellett való zsidó kiállásért (mintegy 20 ezer zsidó származású nemzetőr). Szemere Bertalan, miniszterelnök és belügyminiszter, indoklása az 1849. évi IX. törvény kapcsán a következő volt: „A hazának polgárai közt vallásbeli különbség, jog és kötelesség tekintetében különbséget nem tevén, ezen elv szerint kijelentetik, mikép a magyar álladalom határain belül született, vagy törvényesen megtelepedett Mózes vallású lakos, mind azon politikai s polgári jogokkal bír, mellyekkel annak bármelly hitű lakosai bírnak.”

Egész Magyarország, s minden akkori nemzetiségének tragédiája, hogy mire sikerült megegyeznünk a velünk élő népekkel, addigra elbukott a közös ügyünk. A szabadságharc leverését követően az összes 1848 és 1849 között hozott törvényt megsemmisítettek, így a nemzetiségi törvényt is, melyet követően minden későbbi szabályozás 1849-hez képest visszalépés volt. Az 1849. március 4-én kimondott olmützi, oktrojáltnak is nevezett, alkotmány értelmében „a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül”, tehát a nemzetiségek vezető politikusai is belátták korábbi döntésük hibás voltát. Szemere Bertalan, a határozat elfogadása idején miniszterelnökként, s a későbbiekben is tartva álláspontját, a következőképp fogalmazott: "… az elvet kimondani mindig idején van, bár a zsarnok szövetség győzött, a nyilatkozat most engesztelőleg ott zeng a kiábrándult népek lelkében."A helyzet abszurditását mutatja, hogy Avram Iancu, román szabadságharcos, például visszaküldte a Bécstől a magyar szabadságharc elleni küzdelemért kapott kitüntetést, mivel a román népnek tett ígéretek megvalósítását kérte volna csak – hiába.

Szakirodalom és forrásjegyzék

Katus László: Egy kisebbségi törvény születése. – Forrás: epa.oszk.hu (http://epa.oszk.hu/00000/00036/00016/pdf/07.pdf). Régió – Kisebbség, politika, társadalom: IV. évfolyam, 1993./4. szám

Miklós Péter: Kompromisszumokkal a jövőért – 165 éves a Kossuth-Balcescu-megegyezés. – Forrás: barankovics.hu (http://barankovics.hu/cikk/plakatmagany/kompromisszumokkal-a-kozos-jovoert-szazhatvanot-eves-a-kossuth-balcescu-megegyezes)

Miskolczy Ambrus: Szemere Bertalan napja: 1849. július 28. – A nemzetiségi határozattól a zsidóemancipációs törvényig. – Forrás: epa.oszk.hu (http://epa.oszk.hu/00800/00861/00009/98_2-3-06.html)

Szemere Bertalan: Lombok és töviskék. Forradalmi jellemképek. – Forrás: rfmlib.hu (http://www.rfmlib.hu/digitkonyvtar/dok/lombok_es_toviskek/index.html)

1849. A Mózes vallásúak teljes jogegyenlőségéről. – Forrás: regi.sofar.hu (http://regi.sofar.hu/node/13275)

Szólj hozzá

magyar állami jogegyenlőség szabadságharc kisebbségpolitika 1848-1849