2015. már 02.

1946. január 19. – Az első transzport

írta: Kispál Richárd
1946. január 19. – Az első transzport

Múltunk öröksége

A II. világháborút követően a szovjetek által felszabadított, egyben pedig megszállt, vesztes Magyarország a nagyhatalmak eszközévé vált, szuverenitása korlátozott volt. Miközben a koalíciós kormány megkísérelte a háború utáni káoszt felszámolni, az országot újjáépíteni, addig meg kellett birkóznia a határon túli magyarság problémáival és rendeznie kellett a magyarországi németség státuszát, de egyben felelősségre vonását is. Nagyhatalmi nyomásra a háború alatti tevékenységéért az 1945-ben közel 400 000 fős hazai németség sorsa a kitelepítés lett, amit a közösség több, mint 200 000 tagjánál végre is hajtottak, sok esetben igazságtalanul. Így Magyarország elvesztette lakosságának egy olyan jelentős részét, amellyel évszázadokon át élt békében és fejlődött együtt a magyarság. Történelmi igazságtételként ezért 2012-ben az Országgyűlés a kitelepítés kezdetét, január 19-ét, a német közösség emléknapjává nyilvánította, a célból, hogy szimbolikusan felmentse az ártatlanul kitelepítetteket a vádlottak padjáról.

www_bmi_bund_de.jpg

Magyarországi németek 1945 előtt és után

A magyarországi németség több hullámban és évszázad alatt érkezett a történelmi Magyarország területére, emiatt szinte minden jelentős régióban jelen volt. A németség és a magyarság kapcsolata többnyire prosperáló volt, amit erősít az a tény, hogy az Osztrák-Magyar Monarchián belül e két nemzet bírt „államalkotó” státusszal, tehát a nemzetiségek bizonyos szeparatista köreivel szemben érdekelt volt az államalakulat fenntartásában is. A monarchián belüli szabad áramlás, valamint a kedvező gazdasági körülmények révén 1910-re már 1,9 millió főre volt tehető a közösség létszáma, amely a trianoni békeszerződés következtében szétszóródott az utódállamokba (a magyarsághoz hasonlóan). A „nemzetállammá” váló trianoni Magyarországon így 550 000 német nemzetiségű ember maradt, a legnagyobb kisebbségi közösséget alkotva (közel 7 %-a a lakosságnak).

altosterreich_eu.jpg

A két világháború közötti időszakról elmondható, hogy Európa-szerte a német kisebbségek aktívan részt vettek az adott államok közéletében, ami betudható volt a weimari Németország, majd 1933-tól a hitleri náci Németország támogató politikájának is. A magyarországi németség is a többi német kisebbséghez hasonlóan cselekedett, stabil belső társadalmi struktúrája révén 1923-tól megszervezte magát és az ország egyik gyarapodó közösségévé vált (ami a szélsőséges magyar politikai erőknek támadásai felületet is jelentett, lásd. a Numerus Clausus a németségre is vonatkozott már 1920-ban). A ’30-as évek közepétől azonban a közös magyar-német utat felváltotta a birodalmi külpolitika nyomására a német-német érdekközösség hangsúlyozása, így a magyar politikai elit szemében egyre inkább megbízhatatlanná vált a kisebbség („állam az államban”, a németség, mint ötödik hadoszlop).

Hitler gondolkodásában és politikájában az európai németség, mint össznémet érdekérvényesítő eszköz szerepelt. Egyrészt célja volt a kisebbségeken keresztül megbomlasztani egy állam egységét (Csehszlovákia), benépesíteni velük egy elfoglalt területet (Dél-Tirolból Lengyelországba telepítés), illetve rajtuk keresztül zsarolni egy adott szövetséges, „csatlós” országot (Szlovákia, Románia és Magyarország). Ezen birodalmi elvek és a kisebbségek egy részének radikalizálódása, a nácizmus eszméire való hajlama miatt Magyarország (lásd. Volksbund) és más Kelet-Közép-európai országok társadalmai, illetve politikai elitjei (főleg a baloldal) a németséget kezdték okolni, bűnbakká tenni a II. világháború pusztításaiért. Ugyanakkor szükséges szólni arról a tényről is, hogy a német kisebbséghez tartozók hatalmas anyagi és emberi veszteségeket szenvedtek el (vagyonelkobzások, SS-toborzások) a háború éveiben, a többség lényegében bármit megtehetett velük, illetve a Szovjetunió is több százezres nagyságrendű embertömeget hurcolt el malenkij robotra. A német kisebbség helyzetét továbbá rontotta a nagyhatalmak által 1945-ben, Potsdamban kimondott kollektív bűnösség elve, minek következtében a csehszlovákiai és a lengyelországi németeket teljes mértékben, míg a magyarországi és a jugoszláviai közösségeket részben a megszállt Németországba kellett áttelepíteni. Így 1945 és 1947 között mintegy 8,5-9 millió német nemzetiségű embert szakítottak el szülőföldjétől, áttelepítve a megszállt Németország valamely zónájába. A korábban virágzó Közép-Kelet-európai német közösségek így szinte megszűntek létezni, a háborút követő népszámlálásokon pedig a megmaradt németek nem merték identitásukat bevallani, félve a többség intoleranciájától (elindultak az asszimiláció útján).

A kitelepítés politikai és társadalmi körülményei, valamint következményei

A Közép-európai és főképp a magyarországi németség közel felének kitelepítése több tényezőtől függött. Elsősorban a győzteseknek meg kellett találnia a háború és a pusztítás felelőseit, akik a Szövetséges hatalmak retorikája szerint egységesen a német nép lett. Másodsorban az újjá és visszaalakuló államoknak legitimáció kellett hatalmához (a világháború alatti tevékenység ideológiai alapon történő megváltoztatása), valamint olyan súlyos társadalmi és gazdasági problémákat kellett megoldaniuk, amelyhez szükségük volt az egykor gazdag kisebbség forrásaira (lásd. például a földosztás).

Magyarországnak, mint vesztes államnak nem volt hatásköre a kérdés felülvizsgálatában: Potsdamban úgy rendelkeztek, hogy 500 000 németet ki kell telepítenie a magyar kormánynak, igaz a németség számaránya ekkor maximálisan már csak 400 000 fő volt (1941-es népszámlálás szerint 302 000 fő). Jellemzően a Független Kisgazda Párt és a polgári oldal ellenezte a kitelepítést, míg a baloldali pártok igazságtételként értékelték a „hűtlen” kisebbségtől való megszabadulást. A szovjetek és a baloldal álláspontját tükrözi az 1945. november 27-én, az Új Szó napilapban leközölt I. Levin írás, amelynek címe „A nemzetiségi kérdés a háborúutáni Európában” volt: „A német imperializmus szüntelen viszálykodást szított azokban az országokban, amelyeket áldozatul szemelt ki, s ehhez a német és néhány más kisebbséget használta fel eszközül, mint ötödik hadoszlopot. (…) Meg kell ítélni olyan konkrét feladatokat is, mint a szükségdiktálta határváltoztatások és az európai államoknak a német kisebbségtől való megszabadítása. (…) Teljesen jogos a népek ama óhaja, hogy házukban sajátmaguk legyenek az urak, hogy kiküszöböljék egy olyan nemzetiségi csoport jelenlétét, amelyik a leigázás eszköze volt és amelyik felettük – egy külső hatalom segítségével – uralkodni akart.” Ezen kirekesztő állásponttal szemben a kisgazdapárti Eckhart Tibor a „józan kormányzatot” képviselve a következő kijelentéseket tette: „Ha megengedjük, hogy a svábság német származása miatt üldözőbe vétessék, elveszítjük jogunkat, hogy saját magyar kisebbségeinket a trianoni határokon túl megvédjük.”[1]

A magyar kormány nehéz helyzetét mutatja, hogy míg kötelezően ki kellett telepítenie több százezer németet, addig ugyanekkora nagyságrendű embertömeget kellett befogadnia és letelepítenie a szlovák-magyar lakosságcserét követően, valamint a környező államokból elüldözött magyar kisebbségek közül (bukovinai székelyek, hivatalnokok, malenkij robotról visszatérők etc.).

Így 1945 végén a kormány kényszeredetten döntött a kitelepítésről (12330./1945 ME rendelet), azonban igyekezett annak gyakorlati megvalósítását elhúzni, akadályozni. A rendelet a következőképp szólt: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az utolsó népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”[2] A kitelepítések több ütemben és helyszínen zajlottak, először az amerikaiak által megszállt övezetbe telepítettek 135 655 főt 1946 decemberéig, majd 1947 júliusáig újabb 50 000 főt ugyanezen zónába, végül pedig miután a nyugati szövetségesek jelezték, hogy több németet nem tudnak fogadni, így 50 000 embert a szovjetek által megszállt német területre telepítettek át. 1949-ig még indultak vonatok a szovjet zónába, ugyanakkor a kitelepítettek közül több tízezren „illegálisan” visszatértek, de a magyarországi németség vesztesége így is 210-220 000 főre tehető (a 85./1950 sz. MT rendelet törölte a svábok megkülönböztetését). Az 1949-es népszámláláson összesen 22 ezren merték felvállalni német nemzetiségüket, míg a 2011-es népszámláláson már 131 951 fő vallotta magát a kisebbségi közösséghez tartozónak.

Erkölcsi felelősség, szimbolikus bocsánatkérés

A németség sorsának erkölcsi dimenzióira és a magyarság felelősségére Bibó István az „Életút interjú”-jában a következő aggasztó 1945-ös kijelentéseit elevenítette fel: „… most a zsidóirtás után egy csaknem olyan svábirtás következik, ezúttal tiszta saját üzemben, ez csak a magyar névhez kapcsolódó gyalázatmennyiségét fogja növelni.”[3] Ezen 67 éves kijelentésre reflektált a magyar kormányzat 2012-ben, bocsánatot kérve az igazságtalanul kitelepített egykori magyar állampolgároktól, kik valaha szerves részei voltak Magyarországnak. 2013-ban Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, a kitelepítés első évfordulóján a következő szimbolikus nyilatkozatot tette: „Bűnt bűnnel jóvátenni nem lehet, vélt bűnt bűnnel jóvátenni még kevésbé, és vélt bűnt kollektív büntetéssel végképp nem. Ez történt, amikor két népcsoportról, a németekről és a magyarokról is kimondták, hogy kollektíven bűnösek valamiért, amiért politikusok, a politika és személyesen emberek felelősek, de egy nép, egy népcsoport sohasem."

forras_spiegel_de.jpg

 

[1] Ungváry Krisztián: Antiszemitizmus és németellenesség. Forrás: valtozast.hu (http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=158)

[2] Magyar Közlöny 1945. december 29. (211. szám)

[3] Bibó István (1911-1979): Életút dokumentumokban. Válogatta: Huszár Tibor, Szerkesztette: Litván György, S. Varga Katalin.

 

Szólj hozzá

kitelepítés németek kollektív bűnösség Kárpát-medence